|
Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a
fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött
madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt
– és felébredtem.
A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem
sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent
elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat.
„Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat
lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ
UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten
egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.
„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két
hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két
hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még
a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan,
ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.
|