Reflektorbelső

Drótok, csavarok a szuroksűrű homályban; a drótok kifelé vezetnek, szélesedő zümmögés terül a nem lát- ható tájra, mint a szőnyeg, talán már alkonyul, vo- natfüttyök lágy villámlásai erezik az éjszakát, amely íme, örökkévaló. Csak a tágranyílt szem látja az öreg bútorokat, a kardot villogtató szekrényéleket, árnyék- nyulak tintafolt testét a falon, a fényképről lenövő nagypapabajszokat, a fiókból-fiókba surranó egy- színű kaméleonokat. Félálmok vándorolnak, mint a kromoszómák. Fogatlan vének iskolacsengő-ízzel a szájukban alszanak el, izzadva ébrednek, mert ál- mukban kinőtték a bölcsőjüket. Csak a tágranyílt fül hallja az alagútba fulladt mozdonyok halálsikolyait, a fényesre subickolt bakkancsok borjúbőgéseit, az el- szakadt cérnaszál vihogását. Végre az elnehezült szempillák, az elsompolygó vekkeróra, a tükör infra- vörös lobbanása. Idegenkedő ujjak a kapcsolón; a megismételhetetlen mutatvány émelygése.