Reflektorbelső

Drótok, csavarok a szuroksűrű homályban; a drótok
kifelé vezetnek, szélesedő zümmögés terül a nem lát-
ható tájra, mint a szőnyeg, talán már alkonyul, vo-
natfüttyök lágy villámlásai erezik az éjszakát, amely
íme, örökkévaló. Csak a tágranyílt szem látja az öreg
bútorokat, a kardot villogtató szekrényéleket, árnyék-
nyulak tintafolt testét a falon, a fényképről lenövő
nagypapabajszokat, a fiókból-fiókba surranó egy-
színű kaméleonokat. Félálmok vándorolnak, mint a
kromoszómák. Fogatlan vének iskolacsengő-ízzel a
szájukban alszanak el, izzadva ébrednek, mert ál-
mukban kinőtték a bölcsőjüket. Csak a tágranyílt fül
hallja az alagútba fulladt mozdonyok halálsikolyait,
a fényesre subickolt bakkancsok borjúbőgéseit, az el-
szakadt cérnaszál vihogását. Végre az elnehezült
szempillák, az elsompolygó vekkeróra, a tükör infra-
vörös lobbanása. Idegenkedő ujjak a kapcsolón; a
megismételhetetlen mutatvány émelygése.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]