Naplemente Bolond Istók úr ablakából nézve

Csúszik lefele tornyon, kéményen, háztetőn a Nap. Egy harangozó, egy csóka, egy macska nyakonöntve áll, megmerevedve az alvadt fényben feketén koromlanak, s már ami az ablakon belátszik: lazán ülepszik a táj. Redőny surran s a fűszeres a trafikosbódén bekócog. – Alkonyul – mondja lágyan. – Holnap is lesz még nap! – A trafikosné megigazítja fején a kócot, s rövidlátó szemével elolvassa a legfrissebb koreszmét. A dohánygyár falábú portása révülten piros ultimóra csücsöríti a száját, még régen, a huszároknál tanulta, pajzánul kacsint, mint a hal, a bajuszos takarítónőre, – Menjen maga vén kótyagos! – mondja ez, ám nyakig pirulva. Az egyszerű boldogság áramló vize az ablakon beömlik, a diófakeretből a gobelin-angyalok kiszállnak. Hazai naplemente, nem vitás! Számolj el huszonötig, s ne irígyeld soha többé férfias hangját a szamárnak.