Dallam

Fecske-emlék villan el fehér hassal – tizedmásodpercnyi évek, űri naptár. Mit is kezdhetnék, mit is a virradattal; ránézek: a park zöld üveg, elfordulok: jégkristály. A hajnal örökösen ígér, ablakhoz nyomott arcomat majd meglátod egyszer és akkor már nem felejtheted – horizontomról fordul, mint vörhenyes farú lovak, a nap, majd veletek megyek egyszer óceán-ringású reggelek. De addig várlak, a megritkult időbe beleveszve, ha majd megjössz, simítsd meg arcomat, a bútorok élét. Sirályok zokognak s lecsapnak elképzelt kezedre, s elnyeli őket a fal, a szobát az örökkön fehér ég.