Empromtü

Álomszerű télvégi fény, mint a vakok fehér botja, villan, rámmutat. S könnyedén már a könyökömet fogja az őrangyal: vízitömlöc-mély gyerekkoromból utólért, megismerem izmos, kevély szárnyáról, hűs sáfrány, s babér illatáról; s itt van ő is, az ördög, az óraszemű: pucér hasa hántott kőris, a lehellete keserű. A két régi, tiszta véglet hite újra közrekapott: ez leüti öklével s az fejembe nyomja a kalapot.