Az emlékező makadámút

Az emlékező makadámút tankot görget álmában, átlőtt fejű katonák masíroznak s végtelen géz csavarodik utánuk: a holdfény, ölmeleg géppuskafészkek szólítgatják kanyarban, csúzos kilóméterkőnél, faluvégen, s kikerüli, hányszor már, a roncs repülőgépet az üszkös, villogó fogú pilótával, s megáll hosszasan a kriksz-kraksz csontokkal teledobált tömegsírnál s tudja, hogy nem messze a gyilkosok gerince fúródik, mint fehér halszálka, az árokpartba, síet, hogy megtalálja azt a csöppnyi lábnyomot, amely a legjobban fáj, menekülő gyermeké volt, akit hátbakaszált gépfegyverrel az üszkös, villogó fogú pilóta, siet, mert hajnalodik. Télen sószínű csontokkal álmodik, nyáron illatokkal. Égett-hús-szag, izzadtság-szag, benzin hánytató szaga, jázmin hónalj-illata, baltacím tüdő-illata, levendula rothadó gége-illata, kökörcsin máj-illata. Tavasszal kloroform ömlik a fákról, szétlőtt vöröskeresztes kocsi bűzlik, injekcióstűk bizseregnek, fehérköpenyes szanitécek foszlanak a strand édeskés hínár-szagában s a kabinokból alsónadrágos tisztek buknak ki, mint kagylóhéjból a remeterák. Mikor is volt, mikor is volt, már nem emlékszik pontosan s az álom mindent összemos, de a helyet tudja, ott, ahol most horgászbotok lógnak a vízbe, a csöndes üdülő mögött, a folyóparton, már a had elvonult s két szökevény katona, az egyik üldöző, a másik üldözött birkózott némán s az egyik, üldöző, üldözött, átharapta a másik torkát, még most is hallja a porcogó ropogását. Síet, mert hajnalodik és sok álmodnivalója van, pedig csak mellékút, kevés forgalommal s egy darabig a folyót követi, fűzfák mentholos lélegzetét szimatolja, távolsági sofőröket csábít fürödni, s könnyű szandálú nőket nyáron apró kalandra, s míg a teherautó várakozik, gutaütéses hűtőjében felforr a víz. Most megrázkódik, mint iszamos hasú teknőcök, tányéraknák másznak rá nehézkesen, s iksz-lábakon szögesdrótakadály üget át rajta, s rögtön megtelik halottakkal, katonasipkákkal, aluminiumcsajka verődik fennakadva, mint a kolomp, sokáig hallja még monoton zenéjét; ősszel hangokkal álmodik, robbanás dobhártya-szakító csöndjébe géppisztoly tücsök-cirpelése soroz, aknavetők ugatnak torokhangon s gyomorból böffent az ágyú, öblög visszhangja hosszan, málló ég alatt repülő gurgulázik, vadlibák gégemikrofon-hangja recseg, s tudja, hogy ősz van, szalmásszekerek imbolyognak, mézédes tökök rázkódnak a saroglyában, telipofájú hörcsög kétlábra áll, figyel, ürgék füttyöngetnek az elárvult mezőn, ezüstlap csusszan a láthatár felől, a dér, fehéredik az ég s kékbe vált, s az emlékező makadámút megtalálja, ami legjobban fájt, a csöppnyi lábnyomot, felsóhajt. Megvirradt.