Bartók

A gyorsan üszkösödő nyárból didergő háta világít – hajtogatom elszomorodva. A húsz éve kihült magányból jó lenne felejteni valamit, ezüst fejét, az öregkori fényképek dermesztő trükkjét, ahogy halántékát szelíden már kezébe fogta az öröklét; mikor bőröndnyi kottapapírral hajóra szállt, mögötte örvénylett s elsüllyedt Magyarország. S feltámad bennünk, aki volt: árva. Magára ölti önként, ami fáj, csupasz idegét húrolja a zongorára, s szikla-élű dallamot dobál. Az eszméletünknek világító véglet, a világgá kapaszkodó magány. Zenéje, mint a gerinc, belénk szúródik; erkölccsé vált s erkölcstelenné tett mindent, mi más ütemre ordít, tingli-tangli ábrándot, túlcukrozott nótát. Állunk előtte lehajtott fejjel, szigorú szíve meg kell hogy áldjon. Csontos ujja kopog koponyánkon.