Borban elúszó esték, émelyig mámor

Borban elúszó esték, émelyig mámor – szívem iszonyún rugkapál, iszonyún álmodik, náthás orrú ősz szipog, mélyen harákol a tömött kocsma: lucskos tüdő, nyeli a nikotint; a falhoz támaszkodom az utcán, fehéren, csak hit vagyok, mely kancsal szemsarokból néz föl s csillagot keres a köldöktelen égen, csak én vagyok halálos józan itt, ki a torokig húzódtam fel vadul, hogy kiökrendezzen vagy kikiáltson a fájdalom vagy öröm, ha nyomtalanul eltemet szépnek álmodott világom. Vetkőző lélek, megperzselnek a magasfeszültségek, zümmögnek a behavazott idegek, mint a távvezetékek, sírnak az éjben, a sírás majd lehül, a szív üregei, a fájdalom gödrei befagynak, csillagot keresek s jóhírt emberül, s mióta élek, sohasem magamnak; a rendért tapogatok elbukva, felállva, a belül imbolygó nagy árnyékok között, s derűsen emlékszem még a tájra, mit elhagytam s ahol a nap sütött.