Két évszak között

Soványabb délelőtt, beesett hassal
ődöng az utcán, fehér inge lobog,
tarkójára ugrik a téli szél; a kamasszal
egyezkedem, aki végleg itthagyott.
Nyíló-csukódó évszakok közé dugom a lábam,
hogy valamit még megértsek
abból, aminek nekivágtam.
Kínlódnak belül a véredények
olthatatlan szomjúsággal s visszaköpik
a hullaszagú, orrfacsaró eszmények
fertőző, alattomban ömlő váladékait.
Lefittyen az égről, mint puha lóajak,
a nosztalgia, mögötte a kín fogsora ropog,
eszméletem, bárhogy feszülök, alulmarad,
henye vágyak közt nyitott szemmel álmodok,
a remény repül bennem, mint a madár árnya,
mentholos hűse tüdőmet bejárja;
csukló-reccsenés, lábszár-pendülés, a tél csontját törik,
szívemben rezzenéstelen fegyelem őrködik.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]