Két évszak között

Soványabb délelőtt, beesett hassal ődöng az utcán, fehér inge lobog, tarkójára ugrik a téli szél; a kamasszal egyezkedem, aki végleg itthagyott. Nyíló-csukódó évszakok közé dugom a lábam, hogy valamit még megértsek abból, aminek nekivágtam. Kínlódnak belül a véredények olthatatlan szomjúsággal s visszaköpik a hullaszagú, orrfacsaró eszmények fertőző, alattomban ömlő váladékait. Lefittyen az égről, mint puha lóajak, a nosztalgia, mögötte a kín fogsora ropog, eszméletem, bárhogy feszülök, alulmarad, henye vágyak közt nyitott szemmel álmodok, a remény repül bennem, mint a madár árnya, mentholos hűse tüdőmet bejárja; csukló-reccsenés, lábszár-pendülés, a tél csontját törik, szívemben rezzenéstelen fegyelem őrködik.