Búcsú egy nadrágtól

Eredeted homály fedi   hallgatag, kifordított állapotban   kaptalak. Lehet, hogy voltál jól ápolt   dandy-é, lettél ifjú költőé, egy   senkié. Ki nyűtt s hőben-hóban hordott   eleget, s tétlen is száradon csapta   a legyet. Feje alá rakott éjjel,   úgy vasalt, s álmodott egy egész öltönyt   s diadalt. Vagyis hetet-havat, zsíros   álmokat éhomra s csikarta hozzá   a fogat. Üres zsebed nagy szigorral   öldöklé, s nem lelt benne soha mást, csak   az öklét. Nadrágjához passzolt ő, mint   folt s a zsák, s hencegett, mint Cyrano de   Bergerac. S dünnyög: szép szóra a nő mért   nem felel, s a szerkesztő izgalmában   félrenyel, – mert mint holdas költői kép,   rímkovács álma: térdnél kivillan a   térdkalács. Hová is vesztél, türelmes   jó barát, zálogban hagytalak s molyok   foga rág? Emlékembe visszahoz a   kegyelet, mikor szívem tünt időkkel   enyeleg.