Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe, hunyorgó szememet csalja kacér fák lenge, korai levél-kötője, szikrázó meztelenség, ablakok áttetsző szemérmetlensége fog ketrecébe, hogy kapjak új erőre. Kapnék az évszak gyors alkalmain mohó reflexekkel, mint lobban vészes hirtelenséggel a kankalin; szívem szertelen szabadságot érez, a mindent-újrakezdés vad öröm- mámorát, hogy bordám is börtönöm – Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez az égbolt is, a tűnt kölyökkori, pedig vágyaimba majd belehaltam, most pillanat alatt lekörözi a szívem örömtelen diadalban, s új eget keres, repülni muszáj, csattogó szárnyat áhít az uszály – s szárnyamat szemérmesen becsavartam. S várom józanul, hogy majd összeáll súlya, értéke szerint a rend bennem, mint tavaszi vázlatból tömör nyár, hogy alig kell valamit hozzá tennem. Álom, hit anyagával összeér – a madár akusztikája a tér, vele él egyértelmű szerelemben. Foggal-körömmel megvívtam kamasz- időm, nem véreztem el kis csatákon, ózonom e lőporszagú tavasz, rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom, inal csikasz horpaszú február, űzi, nyomában március dudál; nyomomban hujjogató ifjúságom.