Utolsó lélegzetvétel az ifjúságból

Szőrös, beesett, sovány pofával szimatolok ritkuló ég alatt fű-ízű, keserű kalandok nyomába; tél szigorú mutatóujja rámcéloz, elolvad, emelkedik tavaszi higanyszál, torkomban az öröm, gerincem süttetem, szárnyamat szárítom, vedlett télikabátom rátok testálom, kihajtom üdén ingemet, lelkemet, lúdbőrző nyakamat kivásott járom kerülgeti vakon, kínálkozóbb hattyúk nyakába szakad. Lehet ám, lehet, ó bizony lehet, míg füvek aprózzák szívverésemet, hogy meghalok! Üveges arccal néz a gőg, mögötte zúzmara-rondított kertek, virágok, szutykos szánalom bemocskol, hullaszagú nyár, tavaly elhullott álmok holttestén járok, elhullott álmaimat rátok testálom, üregeket, odúkat, amikben laktam, s ráadásul ahány szuvas fogam van, elkótyavetyélem fájó örökségem; s nézem, hogy madár köröz az égen, hanyatt a fűben s várom, hogy rámomol sóvárgó szoknya, felizzó pokol, várom türelmetlen, hogy a szám belekékül. Undor fojtogat, lemondok az ebédről, friss levegőn ökrendek, kihányom a talponállót, koldust, stricit, kurvát, éhező vénasszonyt, túlzsíros szakácsnőt, bablevest, szutykos pincért, savanyú nyomoromat rátok testálom; megállok az utcán, tisztán a latyakban, szívemben tündöklő áhítat van, medvék lógnak a fákon: az árnyak, horpadt ágyékuk a húgytól sárga. Eszméletem az emléktől árva, bénán gondolok a vályogfalú házra, lendületben a torpanásra, mindíg a torpanásra, sirály hónalja, dér villan – a diákra. Sirály hónalja, dér villan, hittel fűtöm a télikabátom, micsoda hittel! Érte a próbákat kiállom, s elémfarol, zsíros ülepét mutatja minden hit mindíg hétpróbás lovagja, legyintek, hogy a fogam belereccsen, ha verekszem, nem magamért verekszem. Üres zsebem kifordítom, veszek egy szál rózsát, szívemet ne nyomja úgy az adósság, megbocsájtok, ha ki ellenem vétett, ifjúságom volt, elmúlt, szörnyű tévedések mutatják föl mégegyszer e tavaszi üvegházban, s ha fáj, csak az, hogy milyen könnyen leráztam; nem az én dolgom ítélni, figyelni másra tessék! Mögöttem szép remény s szép reménytelenség.