Előszó a szerelemhez
| Búcsúzni volt jobb: a bánat, |
| mint fogam közt a virágszál, |
| a szerelem félfordulataiban, |
| tetőtől-talpig könnyben álltál, |
| s én hol tragikusan, hol szórakozottan, |
|
| S hogy mégis élve maradtam, |
| térítgettek végül elébed, |
| hátamon az ifjúság káprázata lobban, |
| az őszinte kalandok végetértek, |
| sorompók csukódnak a szájsarokban; |
| s harminc évhez közeledve, alig |
| értünk az egészből valamit. |
|
| De hiányod már fájna; a megszokott |
| mozdulatokban keresem az okot, |
| az egymagasságra hangolt idegek |
| összjátéka, a félszavak, talán, |
| s az is, hogy féltesz s féltelek, |
| s együtt tutajozunk a nosztalgián, |
| míg a napok egykedvű hullámain sodor |
| világosodó partok felé a kor. |
|
|
|