Az ősz csak hódít

Az ősz csak hódít sármányszín sereggel, hol van a halálos szaltó? a nyár lengő trapézait tűnődve nézi ezüst csillogású, dérvert szemekkel, kiürült tündérkaszinókat, fészkeket ringat a szeptemberi reggel; az ősz csak hódít, kopaszra nyírt hadifogoly koponyákra, hamuszínű tökökre, vallató látomásokra vadászik, s a belső táj feladja magát, kúszik a kimondás peremére, a számig nyomul, ami már kevésnek érzi embernyi életemet, s vall önként a fájdalom, az öröm, a szándék s romja alá temet a szerelem, az ostromot hogy is birná törékeny kártyavára? szögesdróttá jegesül körém s kitör mögüle a deportáltak lázadása, az örjítő remekmű: csontig faragott karok, lábak eleven reliefje, örökre háttal a halálnak, az utódokat megalázó szégyen! Az ősz csak hódít, röntgenszemmel vallat, mondjam el az utolsó szóig életemet, a vérrel, jajkiáltással kezdődő mondatot, utána rögtön csend jött, a szülésznő pofozott életre hatalmas tenyerekkel – földre borulnék, panaszkodva, ahol porlad ág-rajza; szederjes vadherét, garabonciás csutkaszárat toboroz az ősz az elhagyott réten, a temető mellett, ahová vitt a bóbitás hintó nem régen téged, drága barátom s hol örökre farkasszemet nézel gólyák hajóját úsztató, fecske-nyilat röptető éggel… Hol van a halálos szaltó? A nagy ugrás? Dobpergő izgalom mészfehér lámpaláz kaparászik a torkomon, ha káprázva nézlek új világ, add, hogy igéidet tudjam, ezer évet késett forradalmam oldalamon kibuggyan, jönnek kaszával, karóval szikár, földosztó parasztok, holdsütött álom: mokány lován Dózsa ül, figyel, vállra bontott hajjal, arca sötét, orréle, mint halezüst, villan, s eltünik: fekete pont üget az égen, a hajnal kanyarjaiban kigyul, fényfogók közt izzik már tüzes koronája, ha visszaintene! ha megismerne! – sírva nézek utána. Az ősz csak hódít, vonuló sereg nyoma a tarlón, arcomon, átgázol csíkos sátrakon, nő szép testén, virágbalkonon, nem öl, vér nyoma nincs – a szívvel láttat be olyan igazságot, mely pusztítóbb, mint fehér tüzű lávafolyam, a vágy elé tart tükröt, a nyelvöltő álomkarnevál mámorában jégujjként felszúr a Tény, álarcát lekapja a halál; az ősz csak hódít, menekülő gímek, legendák homloka csattan, a kísértés hordái rohannak el, állok a megvert vonulatban, a nyár trapézait elengedtem, az ifjúság vakmerőségét szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott!