Mint rommálőtt lakásban

Mint rommálőtt lakásban ajtót nyitsz a semmibe: havas hullák, üszök, csönd, úgy vagy, foszforeszkálsz csontomban örök, bénult álomként s mindíg újra nyílsz bennem: meddő, sáppadtfehér virág, s magadba roskadsz, és hordom kivájt bensőm fullasztó, halálos titkát. Sodort, olajos tested mellé nem hívsz, vágyam szagos menta közé nem dönt, félholdat bőrömön nem tép körmöd, bezárt szemérmű, hattyúfehér Irisz. Nézzük egymást rémülten, tükör-magány, üveges hányinger: lélek; s hinni muszáj, hogy vagy s vagyok! Bizonygat elnémuló száj.