Nincs mérték

Az alvilágnál mélyebb e kopár magány. Csontig meztelenedett tájék. A táj is: ón halszáj tátog, ősz, nyár nyálkás varázsa, gyermekkori lágy ég, a naívan rettenetes, határt nem tűrő vágy szemrehányóan vallat – rémülten járok az örökre zárt szem mögött, szűz kéj forrósága altat, mintát nem talál, hódít hát felérve vakon, fölénnyel arcpirító vérbe, alázva győz le, hogy tudjam meg végre: ez vagy! csak így és nem hogy: ennyit érsz; mert nincs mérték, csontot törő, merész kényszer van csak, istent teremtő vész!