Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem, ruhámra varrom kettős címerem, csatámra várok, néma rajvonal vonul s itthagy látomásaival, ökörnyál fércel vadul szétszakadt, összefüggéstelen évszakokat, szerelem enyhít nagyra tervezett futást, ha pihenőkre szétesett; piros szem pillog a bokor alól, hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól, ha sátort ver fölém a nő s szelíd szavakkal oldja szívem görcseit, álomkék égboltra visszaevez velem s ha madár-gyöngéden neszez; hogy így lesz jó, ha halhatatlanul az ifjúság páros szobra felmagasul, háttal a halálnak, szemben a halállal, ha örömből, kínból egyforma részt vállal; ha lobogtatja kendőjét, a remény zászlóját s fényfoltok sütnek szemén, s mosolya villan, nyári zivatar, ha lányos bújába lágyan betakar, már így lesz jó; számon méz íze van, fejemnél csillag muzsikál hangtalan.