Vers az eltünt szeretőkért

Üres kezembe rózsát képzelek, különb így voltam a szerelemben, és végül mind eltüntetek vad pózok mögé, bár szerettetek engem. A nyár a bőrömig hamusodik, már térdencsúszva sem lehet visszamenni a kamaszkorig értetek. A kerthelyiség lampionos mennyország, vakító mosoly az abrosz, G., nyakadban korall-lánc, s dúdolsz a szaxofonhoz, tálcán szóda és olcsó bor, asztalnál nők, vídám barátok, s hozzád sehogyse illett kapor- illatú kölnid, s szemedhez láncod. S G., a másik, veled, jaj, untig, beszéltem az irodalomról mindíg, szikrázó rögtönzések, gyors okok, bizonygattam fennhéjázó reménytelenségben, hogy a legjobb költő én vagyok! S szalámit hoztál zsömlében anyádtól reggelenként s nagyot harapva átcsavarogtuk a napot. Csikasz csavargások után, télen, – akkor hagytam ott az egyetemet – önemésztő kétségbeesésben találkoztam L., veled, vergődtem másnak szánt kelepcében, nem volt nálam menthetetlenebb. S utóljára te, ki az első voltál, kamaszt-oldó asszony, komor szentekkel feleselő szívem enyhül, hogy feloldozzon, mert álmaiért beöltözött állig szenvedésbe e szerelem, pojáca hímek közül kiválik szenvedélyed tündökletesen. Üres kezembe rózsát képzelek, üdvözlöm tűnő ifjúságom, ellép bujtató levelek hátán, foszforeszkáló lábnyom; sírásba megszakadni nem bírt szívem, keresve otthonát, csontomig hamvaszt el a hit, s az álom síetve megáld.