Elpusztíthatatlan tájék

Kiáltja sorsomat az ünnep mögötti napok szigora; a szív gyerekkorával tüntet, ősz van, kukoricák tora, csövek: csuhás halak kupacban, mint dögre, varjak lesnek rá, riasztó táncot jár a gazda, egy szemért vérét ontaná. Ó, elhagyott kapák! A malter fehér szeplővel arcomat festi, luxus az Alma Mater feltörekvő kovács-finak. Hajlong alattam vékony palló, súlyomat érzi, méri, így teremt az izmaimban sajgó munka ruhát és lábbelit. S most zúg bennem az ünnep: égbolt öblű repülőgépmotor, elpusztíthatatlan tájék volt, s ég alattam a gyerekkor.