Kiáltás

Micsoda erő nyűgöz le, milyen félelmek gyanúja szedi szét borotvaéles szótlansággal bennem, bújva hártya alá, a csontig vágott, elmondhatatlanná csupaszult világot? Ezüst ágú fákkal jön a tél, a moccanatlan menet tuszkolja maga előtt, mint foglyot, ki voltam, a gyereket. Nem ostoba kínra, nem a hidegre, lila virágos térdemre akarok emlékezni már! – Bánatos lószemmel jön a nyár: herélt csődörök pupillája bámul sárga könnyben ázva. S majd jön az ősz, az évszakok körhintája így forog bennem, az ősz: ismerős halottak, az ősz: rémülten szemérmetlen. Micsoda béna szemérem kötöz meg, hogy nem ki voltam, nem azt! ki vagyok: merészen, s aki lehetnék! – elsikoltsam?!