Óda egy bodzabokorhoz

A visszahozhatatlan múlt lobog mögöttem, árnyékom elém veti. Mitől voltam boldog, boldogtalan, nem mondhatja meg énnekem senki. Medáliás bodzabokor hátrál a fehérre meszelt vályogfalig; talán ez volt, talán nem is ismer, talán csak én vagyok idegen itt, ahol születtem s a másik, az igazi bodzabokor hűs sátorrá kinyílt fölém, ha kértem, s forgatta a hold fényében foszforeszkáló virágait. Nem én vagyok idegen, ő hagyott el, az elérhetetlenné ritkult gyerekkor! Nem tudok sátrad alá bújni már a régi kedvvel, vén bodzabokor. Nem tudok hátrálni, csak magamig, túlmagasra nőttem és hasztalan mondanám neked, amit úgyis tudsz, s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.