Nyári szerenád

A növő búza tejes szára egyengeti derekát, árnyékában tücsök hűsöl, kérkedik a szarkaláb, csipkézett virágját nyújtja – tán a könnyű égre fel! Pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej. Apró világ, gyorsabb ritmus, itt a földhöz közelebb – végigdőlök, fonjatok át, elpihenek köztetek, s nevetek, amíg riadva tücsök pattan, menekül, s meg-megborzongok: az ingem átizzadt hátamra hül. Fonjatok át, gondra hajszolt lelkem már békét kíván, s élni úgy, mint pipacs, tücsök, s a könnyelmű bonviván frakkos szöcske – ó, felejtett, elveszített szép idill! Apró táncok, csipkék, lángok, és a giz-gazok cirill- betűs rajza, eltékozolt, tiszta emberi derű! Csillagnéző életünkben bonyolult az egyszerű, és az álom, ó, az álom, szigorúbb lett s mint a fagy, illesztget már vágyaimra hűvös üveglapokat. Ember vagyok, emberarcom álmaimmal glóriás, fel kell állnom közületek – ügyefogyott óriás! A növő búza tejes szára egyengesse derekát, hűsöljön az apró tücsök, kérkedjen a szarkaláb, csipkézett virágját nyújtja nyári könnyű égre fel, pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.