Decemberi vázlat

Őrízlek már, futhat a vonat messze veled, vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő! Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló, aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek, más látomások, mint a csillag s mint a telihold; mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye, mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék – tégedet sejt meg először, aki már e világnak más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív, s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon; de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz: még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom! Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel! Most csak az este fonja ezüstös láncait érted, s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény: csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.