Őszi ének

Forróságok, lobbanások után szelíd   mámorral hozza kincsét a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,   a monoton ritmust? Ne még! – kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,   nézed üveges, tört szemét: hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid. S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, zubog a vér, kicsap: élet és enyészet! E kettős képletű sors kísér, míg élek!   Kettős tükörben vibrál életem, minden moccanásom s cserélnek   forró kézzel a lét s a halál. És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek   beleszédül néha, mint ki áll fortyogó mélység fölött, se földön, se égen – És összegomolyog szívemben múlt s jövő, s kijózanít ólmos ömlő őszi eső. Tisztán élni magamért s az életért!   A hemzsegő s összekoccanó kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!   Felelősség, amely a szót kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!   Az egymásra halmozódó életekben lenni biztos ész, irányzék! Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek! Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.