Őszi siratás

Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek, formálódik már, jaj, az istenítélet! Még csak villanydrótok húrja hangolódik, pendül s a mély zöngés elver ablakodig, elver a szívemig, testem belerándul, anyám, a fiad se menthet a haláltól! Pedig nem is tudod – kusza látomás ez, a meghasadt égen őszi vonulás lesz, kertedből is elpörögnek a virágok, mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok, elhagynak hűtlenül örömök, az álmok, üres lesz, felsikolt a szíved utánuk. Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít, elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért, süllyedek s felülről rád mégis én nézek, kínozlak s keresztre merevülök érted. Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek borzongását, lázát te csak a befőttek sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak, s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak, s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát. Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól, te őrzől engemet, én őrízlek téged; fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól, s rálehel az ősz párás, zavaros képet a boldogságról, halálról, rendről, szépről, s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről! A vad áradásban életem kimértem, Sírnék is már érted, sírjál is már értem!