Volt egyszer egy színész

Volt egyszer egy színész, akit Timár Bélának hívtak… De nehéz ez a múlt idő, felfoghatatlan képtelenség, hiszen még egy hónapja, egy éve élt, beszélt hozzánk, beszéltünk hozzá. Képzeletem, mint egy elfásult vetítőgép makacsul idézi a felidézhetetlent, a millió mozdulatot, a nyüzsgő perceket, majd lassan elfárad a képzelet, véglegesedik a kép egy kimerevített fényképre, mindig ugyanazt mondó hangszalagra bízza a halottat, hogy könnyebb legyen elviselni a hiányt.

Barátunk volt, barátom volt, rövid életének egy válságos, de mégis reményekkel telt szakaszában találkoztunk. Akkor úgy láttam, hogy lebírhatatlan energiákkal van teli. Ez volt az első dolog, ami megkapott, amin elámultam, túlfűtött mozdonyként sistergett ez az energia, vállalkozó kedv, életkedv! Rögtön magával ragadott, s nemcsak engem. Vagy tíz éve már, hogy egyéb gondja-baja mellett szervezett egy kis társulatot, szerzett hozzá egy színháztermet, zeneszerzőt, írót, s megrendezett-bemutatott egy gyerekdarabot. Ez úgy hangzik, mint egy mese, akkor is úgy hangzott. Akkor mint egy rossz mese, de amelyben győz a jó a rossz fölött! Visszanézve erre a vállalkozásra, bennem az a legnagyobb tanulság maradt meg, hogy a sivatagban is lehet életet teremteni! A lemondássivatagban, az ostobaságsivatagban, a tehetségtelenségsivatagban. És hogy az ember dolga mégiscsak ez lenne.

Ez a csodálatos energiatöbblet ültette be az iskolapadba, professzionista rendező akart lenni, tanult makacsul, nem elégedett meg a félkész színházi világ félkész lehetőségeivel. Mintha több élete lenne – gondolom szomorúan, s még szomorúbban gondolom tovább: mintha bujkált volna, alakot, pályát, hivatást cserélve-próbálva. Mi elől? Most már tudom, most már tudjuk. De hát ez csak gyatra magyarázat a halálra. Élni úgy kell, ahogy Ő élt, bátran, energiát-tehetséget pazarolva, semmi mással nem törődve.

Ezt a tanulságot hagyta rám, s ez is milyen szomorú dolog, hogy a fiatalabb hagyományoz. Túlterhelt szívemet halálával terhelve. Mert minden értelmetlen halál a mi értelmes életünket kérdőjelezi meg. Mert mindig a más halála a nehezebb. És szívünk az igazi sírgödör.