„K. I., aki voltam”

Keveset tudunk a költészetről; a dolog természeténél fogva is: hiszen minden szabály utólag vonatott le, többnyire sejtésként; s a megújulás szabályt felrúgó elevensége miatt is: mezőn, vagy az utca porában is születhet / a tudós intézetekben legfeljebb ravatalozni szokás / – ezt az állapotot keríti be az irodalmiasságot elutasító megfogalmazás: „mit érdekelne engem a költészet maga?”.

De nincs ok a pironkodásra: amennyit vesztünk tudós dolgozatokban, diákszomorító értekezésekben, az ártalmasabb törekvésekről nem is szólva – több térül meg a félremagyarázásoktól mentesült olvasói örömben, a satuba nem fogott elme szabad gyönyörködésében.

A kevés között is világosan tudjuk azonban, hogy az anyanyelv édes hatalma nélkül nem létezik költészet. Nemcsak azt jelenti, hogy szavak nélkül nem létezik, hanem azt, hogy csak részben egyéni teljesítmény, legalább annyiban közös is. E kötöttség szépen utal a költészet lényegére, létezésének okára. Megugorva a gondolattal: a tengernyi élményt, megfigyelést, gondolatot, szót összegzi, mint a rózsa a földet, amelyből kinőtt, a kapaszkodó gyökereket, a szárat, a levelet, az esőt és a napsütést.

A hosszú hallgatás után megszólaló Kormos István verseit köszöntöm ezzel a gondolattal, s nem véletlenül, mert a hallgatás tikkasztó évei nem bírtak e versekkel s a költő tehetségével sem, s ez önmagában csoda és bizonyság. Mert ámulni való, hogy az ifjúkori bemutatkozás után több mint húsz évig élt költői illegalitásban, ajánlatok s azóta már fogavesztett fenyegettetések, látványosan megbánt tévedések között, s nem kell csalatkoznia, fejére hamut hintenie, hanem szinte ott folytathatja, s azzal az eleven kedéllyel, ahol abbahagyta. És bizonyság is, mert nemcsak tehetsége, kedélye volt erős elviselni a némaságot, hanem mondandója, mondandójának anyaga is, a verssé varázsolt anyanyelv.

Az első bemutatkozás, az 1947-es „Dülöngélünk” című kötet csupa fény; még a szegénység is derűssé válik, s programmá csak annyiban, hogy a világ alján való tengődés felszabadít, világnyi éhséget kelt. A derű: virágban hempergőzés derűje; az élmény és kimondása között nincs szünet, egyidejű, mint a patak és csobogása. A fény a gyerekkor örökös fénye, Atlantisz ki nem aluvó hajnala, majdan a férfikorban elsápadó, s a szerelem fényét túlélő; de itt még, a kamaszkor végén teljes erővel sütő.

Az első kötetben költészetének minden jellegzetes vonása együtt van; versalkotó technikája csodagyerekfokú, szinte már túléretten „rafinált”; s megmutatkozik tehetségének legjellemzőbb tulajdonsága, bizonysága: a nyelv fölötti korlátlan uralom.

A költő elsüllyedt Atlantisza, különös paradoxonként, egy fénybe emelkedő tájról való: tektonikus erejű honfoglalási kísérlet része, a lehető legjelenidejűbb, nosztalgiát elnyomóan harsogó – s hogy mégis a nosztalgia hangzott tovább? Ez már a némaság éveinek története.

Mert a hajdani paradoxon feloldását nem hozta s nem is hozhatta meg az idő, a szívbe kövesedett, költőként csak kiénekelni lehet; s a jelenidejűség villámütésöröme is „elbeszélő múlttá” változott: a költő datálhatóan időszerű élményeit is emlékezve mondja el. E nosztalgikus tartás távoli pózokat idomít magához, megemeli-általánosítja egyedi mivoltát, „Ulysses ablaka” villan a versben; kitágul tér s idő: Normandiában Ásványrárót és a győri halpiacot idézi, Yorick koponyájaként felel a hallgató időnek.

A gyerekkor örökös fénye süt minden lemenő Nap mögül, s a költő túllép saját Atlantiszán, s az emberiség gyerekkorát keresi, mint a kötetzáró nagy versben, a „Vogul menyegző”-ben. Anyagának-eszközének, a nyelvnek eredete is izgatja: elképzelt és megsejtett fordulatokat használ, halászó korszakunk szerszámait-rítusait idézi; nosztalgián-emlékezésen át-áttör a jelenidejűség varázsa: a körbezárt idő, a végzetszerű kifejlet, a mondabeli jelen idő, mikor a halottakat azonnal elfelejtik s a rossz tapasztalat még nem riaszt vissza ugyanannak az útnak megtételétől.

A „Vogul menyegző” a visszatérést énekli, amely már csak versben lehetséges; a közben elmozdult időt íveli át-vissza a költő, tanulságokkal-fájdalmakkal gazdagon, de a megszólalás pazar örömével is, vissza az elbocsátó anyanyelvhez, amelynek édes hatalma segítette a nehéz úton.

Olyan hihetetlen ez ma már, hogy mosolyogva rázom a fejemet: nem, nem, ez nem történhetett meg, nem lehet, hogy ilyen elképesztő ostobaságok között éltünk! De persze, megtörtént, az ostobaság véresen komoly volt, majdnem ráment az életünk. Mit érdemes megőrizni mégis belőle? A mosolyt feltétlenül, hiszen kibírtuk; hiszen élünk. Már aki, mert Kormos István már nem él, de ő is mosolyogva bólogat a mennyei kávéház asztalánál: meséld el, és nevessetek rajta egy jó nagyot, a nyertesek egészséges humorával! Ez is az ő szavajárása volt.

Kormost mindenki szerette, valami különös és nagyon ritka képessége volt a szeretet gyakorlására: adott és kapott bőségesen és kifogyhatatlanul. És ami legalább ilyen ritka dolog: minden korosztálytól. Úgy mozgott az egymásra acsarkodó, féltékeny nemzedékek között, mint egy pulóveres angyal, mint az ég küldötte. De leginkább a fiatalok szerették, s talán egy picit ő is jobban szerette a fiatalokat. Versek tömegét írták hozzá már életében, akár egy könyvet össze lehetett volna állítani belőle. Erre roppant büszke volt, hangosan hirdette, hogy ő a legnagyobb magyar múzsa! Ez pótolta a másoknak adott díjakat, elismeréseket. Ma már látjuk, hogy melyik ér többet. Mert volt mit pótolni – ő is félreállt, elhúzódott a nagy hozsannázásból, ami az ő esetében nem is volt olyan egyszerű. Hiszen ő igazán a népből jött, a legmélyebb mélységekből, árvaságból, szegénységből. Valami nagy érzékkel megsejtette azonban, hogy új jégkorszak jön, s elhúzódott, mint annyian, a halhatatlan vigaszágba: a gyerekirodalomba. Megtűrt szerkesztő lett a gyerekkönyvkiadónál. Az már Kormos tündéri képessége volt, hogy ott is mindenki megszerette! Mindenki, kivéve a vezetőséget. Ami nem is csoda, hiszen a vezetőség Gerő néniből állt és az ő őzikéiből: unatkozó miniszterfeleségekből s a még rosszabbakból.

Nos, történt, hogy a forradalomkor kinyíltak a hétpecsétes páncélszekrények a gyerekkönyvkiadóban is, s mindenki elolvashatta a káderlapját. A káderlap végén volt egy összegzés, amely röviden minősítette a halandókat, mint egy marhabillog.

Az újra megnyílt Hungária kávéházban ültünk, mikor Kormos megjelent. Megállt az asztalnál, mint egy szavalóművész. Nem volt híján e tehetségnek! S mikor mindenki ráfigyelt, szépen zengő basszusán elszavalta, mint egy verset: „Kormos István narodnyik, kettőspont, mivel Vikár Béla Kalevala-fordítását zseniálisnak tartja!”

S nevetett, nevetett, a könnye is potyogott, vele nevettünk mi is, hiszen ilyen címeres ökörséget nem lehet kitalálni. Ehhez több kell, mint az emberi ész. Ehhez a történelem kell.

Az egész úgy kezdődött, hogy Kormos István dörmögő hangján szemrehányóan nekem szegezte a kérdést: miért nem írsz a gyerekeknek?! Valamit hebegtem, hogy nem tudok én, meg nem próbáltam még, de Kormos szigorúan félrehessentette a kifogásokat, s tovább dörmögött: ha a fiatal költők nem írnak a gyerekeknek, sose tudjuk kiszorítani a dilettáns vénasszonyokat, unatkozó miniszterfeleségeket, meg a még rosszabbakat! Mert ezekkel van tele a pálya! Érted?

Görnyedeztem a rám rakott súly alatt, pislogtam, mint a vett malac, mikor észrevettem, hogy Kormos szemében vidám fények táncolnak: Akarsz hallani egy-két förmedvényt? Amitől hátha megjön a kedved.

Fölemelte az ujját, s már szavalta is nagy átéléssel a borzalmas sorokat. Ilyeneket, hogy „kicsi mackó még anyányi! Ez Gerő néni őzikéjéből való!”

Meggyőzött, mivel nemcsak nagyszerű költő volt, hanem nagyszerű szerkesztő is. Áldja meg érte az Isten haló porában!

Szerződést kötöttünk, s addig nem hagyott békén, amíg meg nem írtam első mesekönyvemet. S hogy az ifjú szerző megdicsőülése még nagyobb legyen: Bálint Endrével illusztráltatta! Kívánok minden ifjú kollégának ilyen kezdetet és ilyen szerkesztőt!

(Csak zárójelben jegyzem meg: érthetetlen és fölháborító, hogy Kormos István könyveit nem adja ki a Móra Kiadó! El kéne csapni az ilyen kiadót, igazgatóstól, szerkesztőstől, és sóval bevetni a helyét! És létrehozni egy Kormos István Kiadót!)

A gyerekirodalom életem részévé vált, s hozzá kell tennem: boldogabb részévé! Írtam a meséket, s a jutalom sem maradt el, mindenféle díjat megnyertünk, itthon és a világban, Hollywoodban a Nagydíjat első gyerekfilmemmel, a „Keménykalap és krumpliorr”-ral.

De a legnagyobb díj a gyerekek örömtől csillogó szeme, szeretete – ez tartott életben a keserű években, mikor költőként ki voltam ebrudalva az irodalomból. Ez szítja fel bennem ma is az aggódást, hogy mi lesz velük? Nincs kiadójuk, lapjuk, színházuk, nem jut nekik elég pénz, szeretet, törődés! Pedig legalább azt a százszor a szánkba rágott kodályi intelmet fogadnánk meg végre, hogy csak abból lesz a jövő közönség, akit gyerekkorában olvasni tanítottunk, elvittünk színházba, hangversenyre. És ha valaki is legyintene, hogy van ennél fontosabb dolgunk is, jó lenne, ha észbe kapna, hogy nincs ennél fontosabb dolgunk! Mert aki most nem törődik a gyerekekkel, az nem törődik a jövővel! Aki nem hisz a gyerekekben, az nem hisz a jövőben. Megkockáztatnám még azt is halkan, hogy nincs ennél jobb befektetés.

Miért írok hát a gyerekeknek? Mert én mindezek dacára hiszek a jövőben, s ha felnézek az égre, látom, látni vélem, hogy mosolyogva bólogat Kormos, Zelk, Weöres…

Könnytelen, száraz szemmel nézek utánad, mint ahogy néztem haptákba merevedett testedet – amely valaha tündérmozgású volt, csíkiramlású, ostorszíjként elkanyargó, amely sohasem állt haptákban semmi előtt, mert elképzelhetetlen szabadságban fürdött-mozgott-menekült tengermélyi szegénységen, széltömörségű lakásajtókon és ceruzával húzott országhatárokon át ámuló, nehézkes szívünk gyönyörűségére, mert aki semmit nem kapott, a legtöbbet kapta: a világra derűsen világló tehetséget, hogy feldalolt az árva házfal, ha nekidőlt, énekelt az asztal, ha rákönyökölt, s kivirágzott a fiatal gesztenyefa, ha rábámészolt;

s mégis könnytelen, száraz szemmel nézek utánad, mint ahogy néztem talányos egyiptomi írnokszoborrá faragott testedre, amely íme, a végső pillanatban maga is példázattá lett, képpé az utolsó versben, mert konokul és kitartóan, szerényen és alázattal, pénzt, díjat soha nem várva érte írtad a verseket, akkor is, ha senkinek nem kellett, de akkor is a legjobb tudásod-hited szerint, mert nem tehettél egyebet, s nem is akartál egyebet tenni, oly magától értetődően, mint a szívverés, míg meg nem állt a szíved, úgy voltál, olyan természetesen költő, ahogy a fa: fa, az ég: ég, titkod nem megfejthető és nem közölhető, váltig állítottad, hogy nincs is, fölényesen legyintettél, hogy nem ezzel kell törődni, és csak most, utoljára némán és szemérmesen vallottál egyiptomi írnokszoborrá faragott testeddel;

könnytelen, száraz szemmel nézek utánad, hiszen soha nem láttalak sírni, a legnehezebb órákban is megajándékoztál minket egy-egy hősies mosollyal, mint ahogy ajándékosztó voltál egész életedben, pazarul, hihetetlen bőkezűséggel, és most már soha semmit nem tudunk visszaadni, mint ahogy soha nem tudtunk felülmúlni és megelőzni, könnytelen arcunk világít – onnan látszik-e? mert magunkat is siratjuk, mikor Téged – ott érzed-e? száraz szemmel nézünk utánad: ott megy a „zöld órás nem-fia”… mert nagyon nehézzé tetted a búcsúzást, holott, megszánva minket, könnyűvé akartad, s felejthetetlenné tetted a távozást, holott megkönyörülve rajtunk, sietve mentél.

Bentragadt? Bentrekedt? Vagy nem megírható, csak élhető? És melyik fele, a jobbik vagy a romlandóbb? A könnyet potyogtató nagy röhögések, a vértolulásos koslatások egy szoknya után, az ózon levegőjű kártyázások, a piros arcú borozások – vagy? Vagy micsoda, mi van a másik oldalon? Lehetséges-e egyáltalán ilyen könyvelés, vagy megint csak a vacak papír játszik velem, mint egy sápkóros, idióta gimnazistával? Csakis ő akarhat életet lehelni a szavakba, összekenve a papírt könnyel-nyállal-takonnyal, vérébe mártva a golyóstollat! Uram, ments meg minket a gimnazistáktól!

Vagy a halál csinál keményen kasszát, lezárva a tételeket: ez vers, mars a könyvtárba, a többit a földbe!

De a más halála is a mi szívünkben esik meg, velünk történik, mi sírunk, mi préseljük össze konokul a szánkat, leplezve fogvacogásunkat; és csakis a más halálát tudjuk felfogni! És az egész csak addig érdekes, amíg mi élünk, a mi halálunkat is más fogja észlelni, és az övékét is más – egyre kihűlőbb hullámokban enyészik el életünk.

És az is egy nagy kérdés, hogy miért kell vallani szeretteinkről? Mármint nyilvánosan, kofaszájjal, megtagadva és megsemmisítve éppen a barátság lényegét! Mert akivel barátságot kötünk, azt kiválasztjuk az emberiségből; mert akit szeretünk, azt úgy, hogy csakis őt, a többit nem! Ez a szép és önző értelme, életben tartó testközelsége, lélek és fintor cseréje, párhuzamos betű nélküli naplóírása, közös történése jónak és rossznak, az elmúló idő gyerekes hittel megjelölése, ez a szép és önző értelme a barátságnak! Mert csakis egyes embert lehet szeretni, és ments meg minket, Uram, az emberiség barátaitól!

És a naplóíróktól, és az emlékíróktól, a lesipuskás fülelőktől, és az egyéb lócitromon csipegetőktől!

Nehéz, nehéz, nehéz kérdések, tollat bénítóak, a Hallgatás Tornyába záróak, a céhből kirekesztők, az amatőrség vádjával megbélyegzők!

 

*

 

A nevetéseire emlékszem a legjobban, néha olyan tisztán, mintha hallucinálnék. Utcán, őszi parkban, színház nézőterén fölkapom a fejem: harsogó basszusát hallom!

Majd megint máskor, géphangok közül: a rádió, a tévé zsivajából, telefon túlvilági áthallásából. Mintha egy végtelen magnószalag járna bennem, s rajta Kormos minden nevetése.

Nézzük csak, hányfélét tudok megkülönböztetni?

Legelsőként s legkönnyebben a diadalmast! Vastag ajka ilyenkor bohócosan tátva maradt, férfias, markáns ráncai kétoldalt felemelkedve verdestek, mint a szárnyélek. Mintha bombardon zengene a felső fekvésben, nagy levegővel, hangosan, kávéházat betöltően, szöveggel is énekelve: Hohó, barátocskám! Hohohohó! Elsöprő, fölényes, hencegő is, mellveregető is, a győzelmet fenékig kiélvező, de mert olyan szép zengésű, de mert olyan szinte természeti jelenségként megnyilvánuló – sose fülsértő! Győztes sakkparti után hangzott fel az Európa Kiadó dohos könyvszagú szobájában, ahol éppen bemattolta Réz Ádámot, vagy Latort, vagy Benyhét, közönség előtt persze, amely közönséget éppen ő hozta-csábította magával. Itt, leszámítva a vesztes fanyar-gúnyos mosolyát, jó akusztikája volt a hahotának. Hosszan zengette, mint a rutinos előadóművészek, technikával, trükkökkel nyújtva-fejelve a lelki energiát.

Vagy kártyázás közben, a Fészekben, nyerés után persze. S itt szükség volt a fejlett technikára – profik között, vagyis ellenséges környezetben hangzott fel a hallali. A színészek összehúzott szemmel, savanyú képpel nézték, csípős, kellemetlen megjegyzésekkel kísérték a produkciót. De Kormos nem törődött a szakmabeliekkel, a savanyú képű profikkal, sugárzó nagy szemét atyaian körbejáratta rajtuk: majd legközelebb ti nyertek!

A diadalmas nevetéstől csak egy-két árnyalatban különbözött az örömteljes nevetés. Zengése, hossza azonos volt, csak hiányzott belőle a hencegés és a mellveregetés, vagyis melegebb volt, szelídebb, öncélúbb. Bensőségesebb volt a helyszín is és a környezet. Sok szobája közül csak egy-kettőben fordultam meg, sok szobám közül ő talán csak egyben; ezt azért említem, mert ezt a nevetést legerősebben e szobákban hallom. Szobáiról vagy szobátlanságairól kicsiszolt legendák keringenek, érdemes lenne egyszer sorba szedni őket, ő maga is terjesztette e legendákat, s részt vett a csiszolásukban is. Miután ez végül is egy nyomorúságos helyzetet takar, azt hihetnőnk, hogy e legendákkal kárpótolta, illetve ellensúlyozta magát. Nem tudom; azt se mondom persze álszent képpel, hogy örült a hányattatásoknak, csak van egy gyanúm, hogy egy tökéletesen rendezett, gazdag körülmények között is pontosan olyan ember lett volna, mint amilyen így volt! Lévén hihetetlenül kialakult lélek, kedély, karcolhatatlan önbizalom. Én mindig ámulva néztem ezt a tulajdonságát. Láttam persze a húsz év alatt elkeseredve, kiábrándulva, rosszkedvűen, mogorván stb., hiszen élő férfi volt, s nem egy infantilis tündér, de más embernek soha! Hogy magyarázzam? Nem ritka és nem is szégyellni való az ember változása. Akár teljes kicserélődése is elképzelhető. A körülmények hatására is, mert mi általában sebezhetőbbek és képlékenyebbek vagyunk; imánk és csillagunk a javíthatóság lehetősége; életünk tele van külső és belső szakadékokkal, fuldoklásokkal és partra úszásokkal. Nem azt mondom, hogy Kormos a vízen járt, nagyon keményen küszködött és birkózott, mindnyájunknál több ütleget kapott, több megaláztatást és oxigénelvonást. És azt sem állítom, hogy nem roncsolták-pusztították a víz alatti évek, testét biztosan, de a többit alig. Vagy alig látszott.

Nos, az állandó együttlétek közül fényesen emelkedik ki a házigazdaszerep! Mert amúgy sülve-főve, növekvő vagy csökkenő, egymást keresztező, egymással bővülő bandákban állandóan együtt jártunk. Néha csak négyen-öten, néha tízen-húszan, nemre, életkorra, rangra és vagyoni állapotra való tekintet nélkül. Volt köztünk másfélszeres Kossuth-díjas költő, és padon alvó kezdő, nagy rangú hivatalnok, és kiátkozott ellenálló. Ürügy többféle volt, sakk, kártya, tízeslehúzás, ritkán ivás, irodalom, de az igazi összetartó erő a csevegés, a fecsegés, a fölhevült lélek melege! Csapódtunk ide-oda, mint a vándormadarak, kávéházba, szerkesztőségbe, kiadói szobákba, de mindig nyilvános helyre. Egymás lakását, családját nem nagyon ismertük, mivel többnyire ezek egyike se volt. Időnként megnősültünk, időnként elváltunk, de mintha egy másik életben.

Épp ezért boldogan káprázó szemekkel néztük Kormost új otthonában, megterített asztal körül ülve, vendégekként, nyakkendősen és illedelmesen viselkedve. Kormos most se volt más, se kívül, se belül, csak talán egy kicsit büszkébbek voltak a kínáló-töltögető gesztusai és örömteljesebb a sűrűn felhangzó, harsogó nevetése.

Miért írok ennyit a nevetéséről? Hogy ne sírjam el magam? Hülyén maszatolva a könnyeket? De hát, amikor nevetett, akkor még élt, de mennyire hogy élt! Úgy járultunk hozzá, csüggedőbb szívűek, mint egy forráshoz. „Nana! – mondta biztatóan nevetve. – Ne játszadozz azzal a kézigránáttal! Tegnap is egy őrmester…”

Mert voltak biztató nevetései is, ezek a fiatalabbaknak szóltak, az öregebb és a bölcsebb jogán. De úgy, hogy szinte átölelve, amit azért érdemes megemlíteni, mert nem volt ölelős-kézrázós-csókolózós; nevetésével, szemével, hangjával érintkezett a barátaival. A testi kapcsolatot a nőknek tartogatta. Egyszóval átölelve, szinte legyintve nevetett a gyorstalpaló karriereken, felkapaszkodott és felfuvalkodott kollégákon, s dörmögve megeresztett egy-egy mondatot is, teljesen új szempontból világítva meg a problémát: „És képzeld, hogy mennyi ingyenszendvicset megevett! És milyen szárazok ezek a szendvicsek!” Vagy még mindig nevetve, a nagy igazságok elégedettségével: „Figyeld meg, hogy a tehetségtelenség előbb-utóbb jellemhibává válik!” Az „önkéntes határőröket” és társaikat viccbe fojtotta, egyszerűen átkeresztelte őket „önkényes határőröknek”, s ezután csak így emlegette.

Mi a fogunkat csikorgattuk a szörnyű versekre, vagy vérszomjasan halált kiáltottunk rájuk, ő gúnyosan hahotázott, és zsákszámra szavalta őket! Az övé volt a jobb módszer. Komoly repertoárja volt klasszikus és új versszörnyekből. Gyönyörű hangon adta elő őket, kihozva belőlük minden árnyalatot, minden rejtett értelmet, minden beléjük hullajtott verítékcseppet, s ettől teljes pompában állt előttünk iszonyú marhaságuk! És nem lőtte le a poént, csak a műsor végén nevetett gúnyosan, mikor mi már fetrengtünk a röhögéstől. Szállóigévé varázsolta a verssorokat, egy képtelenül dilettáns világ pontos kifejezésévé. A nyitány ez a klasszikus sor volt: „A kerítés fölött suhogva szállt az ártány!” Majd stílusban maradva, mint az egyszerű nép egyszerű gyermeke, folytatta tovább:

 

„A mezőn kapál a kis Mariska, s a kertben zümmög a méhe!”

 

Levegőt vett a lelkesítő csatadalhoz, a politikai költészet e gyöngyszeméhez:

 

„Megy Rákosi a Tanácsba, körülötte fia, lánya, feje fölött békegalamb, hangja szól mint lélekharang.”

 

És így tovább, és így tovább, a nyilalló oldalú közönség fölé magasodva, a költészet nevében elégtételt véve a gyalázaton. Mert hogy világos legyen, e költemények mind megjelentek, s a poéták között volt Sztálin és Kossuth-díjas is!

Neki segített-e a nevetés? A végén, amikor a nagy bokaösszevágást megsejtette?

Mikor mi megsejtettük, hogy fél, de titkolja. Gondosan, már-már aggályosan aprózta a nagy félelmet, tapintatosan csak egy-egy részletet közölt belőle, talán magának is beosztva, hogy elviselhető legyen.

Lehet erről írni? Minden porcikám tiltakozik a felidézés ellen. Mert nem vagyok elég erős és rettegek, hogy rám is rám ragad a félelem? Nem a versbe áttett, áttehető, hanem a hétköznapi. Félelem a felébredéstől, félelem az elalvástól, félelem az utcától, félelem az egyedülléttől, az italtól, az ételtől, a cigarettától, az erőfeszítéstől, a semmittevéstől, az elgyengüléstől, a szédüléstől, szeretteink aggódó pillantásától. Ép ésszel viselte, utolsó percéig járt-kelt, dolgozott, ügyeket intézett; ivott, evett, cigarettázott, és nagyon félt.

Együtt voltunk az orvosnál, ellenőrző vizsgálaton, a negyedik vagy ötödik infarktus után. Megkért, hogy menjek be én is a rendelőbe. Az orvos derűt mímelve válaszolgatott a kérdésekre: „Ihatok? Konyakot, whiskyt?” „Hogyne! Bátran!” „Cigizhetek?” „Hogyne! Óvatosan!” „Kártya, éjszakázás?” „Ha kikapcsol, persze!” „Nők?” „Mindent, Kormos úr! Ön lényegében túl van a nehezén!”

Mosoly, kézrázás, baráti kikísérés, integetés az ajtóból, döngő léptekkel vonulunk a folyosón. A kanyar után ránéz vigyorgó képemre, s fanyarul mosolyogva mondja: „Tudom, hogy nem mond igazat!”

A vigyor ráfagy a képemre, hebegek, s nem jön szó a számra.

Az idő múlását lehet mérni barátaink halálával is, nincs ebben semmi rossz, inkább vigasztalást keresünk, az immár nem változó archoz mérjük romló arcunkat, a bizonyossághoz tétova életünket. Kormos István tizennyolc éve halott, szíve már nem harcol az idővel, gesztusa, hangja, nevetése bennünk él, amíg mi élünk. De ami nem kerül a földbe, azzal mi van: mi a helyzet a verseivel, írásaival? Hogyan győzik az időt, hogyan változnak, s változnak-e? Az új olvasók szeme mit vesz észre, mitől csillan fel, vagy felhősödik el?

Én természetesen régi olvasó vagyok; ami egyrészt azt jelenti, hogy kívülről tudom a verseket, némelyiket születése órájától, másrészt hozzáképzelem a régi akusztikát, a történeteket, a legendákat, s legfőképpen az élő költőt. Mert a Kormos-legendák hozzátartoznak a versekhez, színezik és kiegészítik. E legendákat Kormos maga is terjesztette, csiszolta, finomította, mint a népmesét, kiegészítve velük, kárpótolva velük néha nagyon is sanyarú életét. Miről szóltak ezek a legendák? Egy apátlan-anyátlan falusi fiúról, aki elindult meghódítani a világot, de legalább a magyar költészetet. Kései ivadéka volt a feltörekvő nagy csapatnak, amely egy nemzedékkel előtte indult hódító útra, s amely nagy csapatot akkorra már szétzilált a politika. Ezt a kemény leckét Kormos jól megtanulta: úgy volt népi költő, hogy kikerülte a politika csapdáit. De népi költő volt-e, a szónak igencsak lejáratott értelmében; ő kedvtelve idézgette, amit Szabó Lőrinc mondott rá, hogy népi-szürrealista. De ezt el lehet mondani hasonló indulású kortársairól is. Az biztos, hogy Kormos is új szavakat hozott a magyar költészetbe, mint Arany János óta annyian. Habár büszke volt a megtett útra, amely a mélyből vezetett egészen Párizsig, de már az ifjú költő mohón szívta magába a tudást, tudatosan tágítva a látókörét. Mert például az egyik legjobb műfordítónk lett, érdeklődése, fordításai befogják-bekalandozzák az egész világirodalmat. „Népi sarjadék” volt tehát ő is, de az egyetemes, a magas irodalom felé törekedett. Milyen sikerrel, milyen eredménnyel? Én elfogult vagyok és habozás nélkül mondom, hogy teljes sikerrel! Kormos István versei a magyar költészet egén ragyognak, immár örökké.

Azon tűnődnék inkább, hogy mennyit ártottak neki a roncsoló évek, amikor félreállítva, némaságra ítélve élt. Bizonyosan ártottak, hiszen a termő férfikor idejében dermesztette meg az új jégkorszak. De milyen bölcsen van mégis elrendezve az élet – állapítom meg utólag és ámulva, hogy minden rosszból származik valami jó is! Kormost sem tudták teljesen elnémítani; a halhatatlan vigaszágon: a gyermekirodalomban jutott előre és levegőhöz. A magyar gyerekek nagy örömére, teszem hozzá, és a gyerekirodalom dicsőségére. Sorra írja remek gyerekverseit, történeteit, teremt híres figurákat, nemzedékek lelkét táplálva. Ha van valami hiányérzetem a különben példásan megcsinált könyvvel szemben, akkor ez, hogy belefért volna, hozzátartozna életművéhez a gyerekeknek írt versei is. Talán majd legközelebb. Most örüljünk annak, hogy újra az olvasók kezébe kerül, s én biztos vagyok benne, hogy új és új olvasókat hódít meg.

Milyenek Kormos versei most, tizennyolc évvel a költő halála után? Változtak-e, és hogyan változtak? Mi erősödött fel és mi halkult el esetleg bennük? Én úgy érzem, mai szemmel olvasva, mert azért én is együtt változtam az idővel, hogy a versek érzelmessége erősödött fel. Erősen, tisztán, férfiasan és szívhez szólóan zeng ez az érzelmesség. Talán régen is így szólt, csak akkor kicsit elfedte, tompította az élő költő közelsége, bő humora, amely bölcsen ellensúlyozta ezt az érzelmességet. Mielőtt még bárki is lekicsinylést érezne e szóban: olyan érzelmességre gondolok, mint amilyen Csokonaié vagy József Attiláé volt! A merész kitárulkozásra, az anyát hívó panaszkodásra, az Istent kereső félelemre. A nagy szavak kiürülnek, a dagályos mennydörgések kínosan-komikusan fülhasogatók lesznek, a dalok halhatatlanul muzsikálnak szívből szívbe. Kormos igazi műfaja, megnyilatkozása a dal volt. Tehetsége a ritka tehetségek közül való, amely eldúdolja, elzümmögi a fájdalmat; muzsikálva, hogy elviselhessük. Hogy keveset írt? Meglehet, de a nagyságot nem kilóra mérik, s megállapíthatjuk, s boldogan, hogy Kormos teljes és időtálló életművet hagyott ránk. Mert csak a mi időnk múlik, Kormos István költészete átlépett a halhatatlan tartományba.