Őszi köd az Ügetőn

Zelk Zoltánnak

 
Bizony, az ilyen ködben nem lehet jól látni,
csak hunyorgok, meg pislogok, bár ez a haj
ismerős: mint a kötött gyapjúsapka, kicsit hátra
csúszva, fehér is, sőt ezüst, lehetne korona is,
csak ne viselné ilyen félrecsapva, ilyen hetykén,
ilyen nemtörődöm módon, de ez a köd éppen homlokig
ér s úszik rajta e haj, mint a tengeren, igen,
mint hajótörött a nyílt vizen, mint a hajótörött –
de lejjebb, a homlok alatt keserű arc, könnyáztatta
arc, panaszos arc, szemrehányó arc, csak a szeme
villan vídáman és ravaszul és gyermeki fénnyel,
de észrevétlen elvegyül az arcnak ellentmondó szem,
itt ez senkit se érdekel, a ködbe, a ködbe pára-
csecsemőt fújnak a lovak, gőzbabákat és zúzmara-
törpéket s lila, zöld, sárga, kék, piros trikók
virítanak hidegen, mint a művirágok, gyomrában
sajgást érez, kekszért nyul, eldobja, inkább hátat
fordít a pályának, a véres szemű lámpáknak s egy percre
elámul: a tribünön hold bolyong, sáppadozik, a páholyból
letávcsövez, no ez fura, távcsövező hold! felhunyorít
a holdképű barátra, akit szeret, ám az most rá se
hederít, de nincs harag, szorong tovább szorgalmasan,
óriási gyakorlata van benne, nem is figyel oda, mint
az öregedő kötéltáncos, ugyan milyen meredély, ugyan
milyen szakadék íjeszthetné meg, amióta él, kötél
nélkül megy át rajtuk, hiszen költő, kabátja alá
szárnya begyűrve, de most itt ezt se veszi észre
senki, a ködben, a ködben minden álommá válik,
a zsivajt kiszivattyúzza a feszültség, légüres
csönd lesz, a zsebórák, a karórák tiktakkolását is
lehet hallani, már amelyik nincs a zálogházban,
inditógumi sziszeg, mint az elszakadt köldökzsinór,
az utolsó józan hang ez, az utolsó az őszi ködben,
ami ezután jön, már káprázat, halálos hitegetés,
fuldokló ábránd, a futamra az élet van feltéve,
az Ázsiából menekülő ősök, az átvágott ideg a lábban,
hogy ne fájjon, s mindegy, hogy most a kórházi ágyon
fekszik, az ágy ideúszik az őszi ködbe az utolsó nagy
futamra, s mindegy, hogy tavasz van, ilyen érzékcsalódással
itt senki se törődik, szélfútta versek a magasban,
már kikezdhetetlen égben, de most ide se látszik az
ég, a ködben, a ködben a másodpercek dobognak,
a falon túl a halottak fülelik a vad szívverést,
csupa nagy halott, de itt most ez sem érdekes,
mert megtisztulva a vacogásban és megmártva az
őszi ködben utólérte a pillanatot és nem lemaradva,
s nem előrefutva: boldogan száguld vele, egy-ütemben
a Föld ritmusával, szédítő körben, de már minden
szervét az egyetlen időhöz igazítva – fölényesen
ácsorog, fölkel az ágyról, vagy verset ír a fehér
mennyezetre, mint ózont lélegzi be az őszi ködöt,
sütkérezik is kicsit, gallért nyit s szép lassan
a kasszához ballag, őt igazolta a befutási sorrend.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]