Mongolos ívű arcod

Mongolos ívű arcod – mormolom, majd skandálom:
tá-titi-tátá-táti, tisztára szakmai betegségből, mint
ahogy a légikisasszony a földön is repül s a festő
a levegőbe rajzol; persze, persze, természetesen,
figyelem a pendülő repedést (rímben) a lelkemen,
gúnyosan ásít a papír, gúnyosan visszaásítok, mint
a birsalmasajt, ragad a vers, holott úgy szeretném,
valahogy úgy képzelem: ahogy az Ügetőn felvág a
ló, porsátor-szárnya terül, s a tribün a lélegzetét
visszafojtja, sikerül-e, visszatalál-e a földre?
S mikor új cigarettára gyújtok, talán a füst,
talán a szertartás, megzsongatja a dallamot:
Párizs zeng halkan, mint egy vidéki város,
lányként meghódítottad – dünnyögöm büszkén, pedig
akkor még nem ismertelek, s belefújom a füstöt
a kihült időbe, nyár felel rá, mert a nyarat
minden évszaknál jobban szeretem, vagyis nyár,
a világ legmagányosabb nyara: képzeletemben
süt a nap, moccanatlan állok a medence szélén,
behajlított térddel, beszívom a víz szagát
és nem ugrok. Így teltek el az évek, mélyül
a halálos szakadék álmaim és életem között;
fenn repül a hős kamasz, kiváltja a zálogházból
szárnyát, ruháját, télikabátját, az égbe tart.
Lentről nézem, mintha nem is én volnék, a férfi
hogy is repülhetne; lelőtt szívemben keserűség,
moccanatlan talpam alatt szakadék. Szép
tested ajtó a világba, mongolos ívű arcod
ablak, az édes bozótba nyomott arcom menekülés.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]