Negyven felé

Negyven felé az ember már így dünnyög:
na, öregem, csak húzd ki magad!
Kisiklott telek után bámul,
s tükörben nézi az ősz szálakat.
Még hiúságból, persze, s kardot is ránt,
s követi őrmester-léptekkel
a nők rengő csípőjét, farát.
Még költő, bárha röstellkedik is
a derék, józan férfiak között,
és rágombolja a télikabátot
a szárnyára, a lapockája fölött.
Hümmögve hallgat íly nagy szavakat:
Emberiség, Szerelem, Halál!
Tenyerét előre tartva tapogat,
repül még, hogyne, lábujjhegyre áll.
Szédül is, fulladozó tüdővel
a sokadik cigarettára gyújt,
ajtó rését nézi szívdobogva:
villámlik a magnézium-út.
Lehetne gyújtózsinór is!
Mely nem csak példának világít.
Dehát ez álom, seholsincs sajgás
fut a seholsincs aknákig.
És nem hátra és nem is előre,
a vad képzelgések helyett,
visszatérve bőrébe szépen,
maga elé néz s egy-egy jó napon mereng.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]