Jónapot, férfikor

Hát jónapot, férfikor!
Igy köszönök a tükörnek,
dús hajnak még s egyéb szőrnek.
Lássuk, mivel biztatol?
Felhozott a csúcsra, lám,
a kitartó önimádat.
Émelyítő madártávlat
szomorúan nyíl alám.
Itt és ott és ez és az –
körülbelül ennyi történt
velem, ha összesöpörnénk
a képzelgést s az igazt.
Mégis, mennyi fájdalom!
Mégis, mennyi égnek létrát
támasztó nagy öröm sétált
bennem minden hajnalon!
Mert ha üres is az ég,
tudom már, hogyan szövődik
a holtakat őrző földig
életért a szövetség.
S bár: néha, jut sültmalac;
se az ének, se a lárma,
ne legyen a jövő szárnya
keserűség, se a dac.
A jövőt így gondolom:
kezem a kilincset rázza,
s ráírom az ajtófára:
„Itt voltam X. Y.”
Hát így; s ha csiholódom,
mint öngyújtóban a tűzkő
fogyogat, hogyha szikrát lő,
ilyen egyszerű módon.
Negyven év itt a Földön
elég volt, sok volt, vagy kevés?
Nem mérhető a létezés,
tüdőm apad – megtöltöm.
Hiába is lestek rám,
minden percben mást találtok,
seregestől hullok, szállok,
se arcom, se frizurám.
S tükröm, tükröm, mondd meg hát,
ha majd kihull a haj s a fog,
az a más, ugye, nem nyafog,
köszön vídám „jójszakát”!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]