A felidézett toronyszoba
Megpróbálom leírni a toronyszobát. Nehézkes |
villa léghajó-buborékát, építészeti szörnyszülöttet, |
padlás keresztezését függőkerttel – kert is volt, |
szemmagasságban függött a hegyoldalon; leginkább |
beablakozott medvefejhez hasonlított s lakóját, |
illetve a vendégeket tekintve, nem is erőltetett |
a hasonlat, volt egy nő, aki mindíg ezt énekelte: |
„Ily szobába nem járnak az angyalok, hiába is tárod |
ki az ablakot!” Most képzeljük még el az |
összekarcolt falakat, a háborús körömnyomokat, |
az ülőkád-szerű balkont, mely folyton eldugult |
a falevelektől; de hol volt már a háború, sűrített |
oxigén sziszegett – én azt hittem, az ifjúság ózonja. |
Titkot szimatoltam a bohóckodások mögött, zöldfülű, |
a mennyezetre hamuzó sziporkákban, a cinizmus |
pezsgő sósavjában, fáradhatatlanul titkot szimatoltam, |
alkímiát, a költészet aranycsinálását, az ajtóként |
megnyíló áprilisi eget, szívdobogva, mint a kisfiú |
gondol a szerelemre s képzelegtem, mint egy költő a sűrű |
füstben s láttam fekete, barna, szőke, vörös fejükön a koronát. |
Pedig elsötétített ablakú világítótorony volt a szoba. |
Fénye a fogcsikorgató kártyázásokhoz kellett, vadul |
elnyerték napról-napra egymástól a semmit, azaz |
hozomra játszottak, immár hozomra önkivületig. |
„Az attitüd…” – mondta R. P. a kártyaszünetben, |
s az ammóniák szagú falimosdóba fintorgott, K. I. a |
cserépkályhának dőlve kereszteshátú szamarakon merengett, |
röptében sírverset csinált A. B.-ról s dörmögve elszavalta: |
„Szőrös volt, mint a kecske és a szappant megette!” A. B. |
saját halálán zokogva egy marék kitépett mellszőrrel |
ajándékozta meg s felmekegett; C. J. a falusi szekrény |
tükörajtaja előtt állt komoran: „Hová lettek a nők?” |
– kérdezte szorongva és a tükör megmutatta a nőket. |
Már egyedül, elvigyorodva, majd könnyeit nyelve |
nézte Varjú Marcsát, a maszturbáló költőnőt, |
a doktorkát, a pincérnőt, az epekedő vénlányt, |
a perverz szüzet, a szerelmes prostituáltat, a leszbikus |
hajlamú csokoládégyári lányokat s a többit, |
benépesítve a szobát hó-karokkal, tüzelő combokkal, |
luftballon-mellekkel, márványeres hasakkal, |
kombinékkal, bugyikkal, vakszemüveg-melltartókkal, |
lepkeháló illatú harisnyákkal, rúzsos levelekkel; |
olthatatlan szomjúsággal fuldokolt az édesvizű |
tengerben, de letagadta, ugrált ötletről-ötletre, |
szívszorítóan távolodva: „Atahualpa vagyok, a |
béka!” – rikkantotta. „Ugyanakkor békászó sas is |
vagyok!” s kikereste a lexikonból és felolvasta: |
„Békászó sas. (Aquila pomarina). A fekete sasnál |
alig valamivel kisebb, úgy, hogy tojója körülbelül |
akkora, mint annak a hímje…” – itt a tükör elé |
álltak meztelenül, hogy ellenőrizzék a lexikont. |
„Színe általában földbarna…” Természetesen! |
– jegyezte meg – A nép egyszerű fia vagyok! És |
diadalmasan olvasta tovább: „Farkán elmosódott |
harántsávozás van. Mint neve is mondja, a békát |
se veti meg. Emellett azonban gyíkot, madarat, |
apró rágcsálót is fogdos, egérjárásos időben |
pedig jóformán csak azzal él. Gyér fészkelő; |
teljes védelem alatt áll!” Elkomorult, mint |
az ablakra tett elsötétítő papír. „Látod – |
mondta. – Teljes védelem alatt állok!” De nem |
volt senki a szobában, Isten sem volt a szobában, |
légitámadás elfehéredő félelme volt a szobában, |
az önmagát felfaló sereg utolsó szájmozdulata volt |
a szobában, a kiürült ész, a letörölt emlék volt a szobában, |
a bezárult tenger ezeréves csöndje volt a szobában, |
konyakban oldott altató angyalszárny-habzása volt a szobában, |
a Bonctani Intézet betonkádja volt a szobában. |
|
|