Vázlat a harminckilencedik tavaszról

Milyen nehéz verset írni erről a tavaszról!
Csontig soványodott nő, némi kórházszaggal –
írom, dehát ez nem jó, mesterkélt és túl fanyar,
valami tüdőt tágító látomás kéne, vagy legalább
izgatott, mint a kamasz gumilabda ádámcsutkája,
vagy mint a szimatoló kutyaorr, maszturbáló orrsövény;
fent ködös agy az ég, ez még a téli bambaság,
nem vitás, hogy az én agyam is lehetne, mért
lenne különb? Élünk, meghalunk. Dehát valami mégis
történik velünk, velem, míg ballagok a semmibe.
Talán a villanásnyi szünet, amely megállít: fényfolt
vetül elém a falra, nyújtózik, mint egy meztelen lány,
fülzúgató káprázat, mintha elvágták volna a fékcsikorgást,
villamoscsörömpölést, vagyis a tavasz születése
ebből az ócska, poros, rovarirtó szagú tengerből.
Fűzfahéj íze a számban, herezacskómban hangyaboly,
íme, a pillanat, sejtjeim áldott üzemzavara, szünet
a zuhanásban, s jönnek mosolyomra a kitekert nyakú
madarak, a vízbefojtott macskák, a feltépett szájú
halak, sebzett hátsójukat mutatják a kiherélt
kutyák, sütkéreznek a vakok s a földben a fehér
halottak, bólogatnak a tavaly őszi lomb-Skandináviák,
kisiklott telek korcsolya-betűkkel teleróva: Isten
szemüvegére írt hieroglifák, nagyeres nyár anyaöl melege,
a férfit elbizonytalanító édes hőség, kócos folyó
fölött hajnali pára, kövér szerelemgyerek Nap –
és medve-képemet fordítom feléjük, mormogok, meg
dünnyögök érthetetlen örömömben s fohászkodom:
ó, gyere el jövőre is, tavasz! És találj itt engem is.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]