Műhely-vers utazás közben Macedóniába

„Két hét a tücsök hegedűtokjában” – így akartam
egy verset elkezdeni Macedóniáról, de untam már,
hogy mindenből költészetet csiholjak; émelygés
fogott el, ha a Nyugati pályaudvarnál megláttam
a veszteglő vagonokat: ajánlkozva ugratták fejembe
a távolságot kék színükkel s télen behavazott
tetejükkel – micsoda költők tollára való bárgyúság!
Bár van mondanivalóm az utazásról, a folyócska
két partján felsorakozott emberekről, akik Európa
elfelejtett szegletében csodavárón hallgatták a
franciául, finnül, angolul, oroszul, magyarul, németül
elmondott verseket, amelyekből egy szót sem értettek;
és ha becsületesen belegondolok, ezen meg lehet
rendülni és semmiképpen nem lehet rajta gúnyolódni,
inkább szorongás fog el a tehetetlenségtől, a túl-
terhelt műfajtól; mint mikor a határokkal el-
metszett nyarakon utaztam át, a padon horkoló
bolgár diákkal s tudtam, az eszemmel tudtam,
hogy ez még ugyanaz a nyár, mint tíz kilóméterrel
arrébb, ugyanaz a rozsdaporos szárnycsapás, mint
Magyarországon, és kétségbeesve figyeltem a szívembe
szivárgó idegenséget, a tyúkól törpe tárgyilagosságát,
hogy a padon horkoló: nem velem egykorú férfi, hanem
bolgár, és ez nem ugyanaz a nyár; elfehéredő
dühvel határoztam el, mint annyiszor, hogy nem
engedek a ravaszul és aljasul kigondolt tízparan-
csolatoknak, mert költő vagyok, minden emberrel
azonos, dolgom az elrontott világ tagadásával
kezdődik, kacsintgatások és alkudozások nélkül,
ahogy a bőröm alatt bujkáló elcsapott Isten álmodik;
nagyot lélegezve szálltam ki a belgrádi pályaudvaron,
és minden pénzemet levelezőlapra költöttem,
elszántan, mint egy kamasz, hogy szétküldjem a jóhírt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]