A vers
A vers homlokon ütött kemény szárnyával, |
hogy megszédültem s hullámzott az utca, |
lágy felülettel, mint a víz, a vasbeton torony |
bátran kapcsolódott a mongolos ívű női |
archoz, a falon megkövült óra, akár |
földrengés után Macedóniában, mint emlékeimet, |
ahogy a fölzengő tücskös hegyoldalt, melyet |
a vidéki szállodából hallgattam, fürkészem |
s fülelem magam, a felbomlott időrend |
édes partokra sodor, a gyerekkor íze, a |
szerelem íze számon, némi halhatatlanság, |
e belső tájról nincs is több közölnivaló, |
napja se, árnya se, sejtközi hóvillanás, |
majd két szívverés közt újra az önkívület, |
a hullámzó utca, a tengerig futó szomjúság |
homokdombjai, só-percegés, duzzadt nyelvként |
mozduló agy, s a hihetetlen, az avarkori tűzhelyről |
felszálló füstcsík: az öröm, az öröm, az öröm. |
|
|