Dallam elpattant hegedűhúrra

Az elpattanó hegedűhúr szomorúsága, talán
az elpattanó hegedűhúr, a hangversenyteremből
csak a művész kissé mafla arcát jegyezzük meg,
a lelógó hegedűhúr, mondjuk a D-húr férfias
szomorúsága, az ázott, lágycsontú októberi bánat,
ásító luk a dallamban, amely fölött a deres vonó
megdöccen, az eget függönyként lerántó szívinfarktus
rémülete, a megkönnyebbült, hülyére sikerült vigyor,
mint a nagyváros idétlen hajnala: tejesüveg,
nyúlós fény, macskaszag, tegnapi újság, a tükörben
ottfelejtett arc széthullása, a foncsor küllőző repedezése,
a kesztyűként kifordított szoba, mert már szeretnénk
elfelejteni, mint a szerelmet, a soha vissza kétségbeesése,
a bőrünk alatt kószáló kölyök fütyörésző, gúnyos ajka,
föld alá futó vonat, kivilágított ablaksorok, a halottak
emléke, jázminillat fuldokló hüppögése, a tavasz
ondószaga, vérző madarak, sósborszesz alkonyat, redőny-
csörömpölés megkínzó angyalszárnysuhogása, templomablak
vacogása, agyoncigarettázott szívem döreje, a türelmes
mozdulatokkal nyakig begombolkozó elmúlás.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]