Rigmus két hangra

Köd előttem, köd utánam,
örökké él, amit láttam,
közöttük is kiváltságos
helyet foglal el a város!
Nem valami előkelő,
parkja is libalegelő,
hörcsögrágta a határ is,
summa: nem olyan, mint Párizs.
(Hónom alatt egy fűszállal
szöktem el, hátra se néztem,
a bevágott ajtó előtt
tenyerembe zümmögök.)
A főutca két oldalán
két isten két temploma áll,
katólikusoké orral,
reformátusoké farral.
De ez nem oly nagy különbség,
hogy egymás torkának essék
a nép, íly füst vénasszonyok
szájában csak ha gomolyog.
Általában az okosság
kerül felül a lakosság
körében s az okosságban
elől jár az iparosság!
Ugymint Cseppcsányi, a kovács,
Vízhozta Nagy Laci, az ács,
Varró István a mészáros,
Zöldi Márton gyógyszertáros.
Petteneznek, tesznek-vesznek,
futó napot kereteznek,
szökő percet sarkantyúznak,
élet köré gátat húznak.
Volt rég több foglalkozás,
de kiszáradt a víz, a sás,
s halász, vadász, madarász
üres zsebben kotorász.
Ábris bátyám, Róza néném,
kucsma alól, kendő mélyén
csippenti szemét az égre,
van már vagy úgy ezer éve.
Mint a fű, élnek a kunok,
hol vannak a híres hunok,
az avarok s a besenyők?
A szélsodorta temetők?
Népek hulltak, népek vesztek,
de ők ittmaradtak veszteg,
kapaszkodtak tíz gyerekkel,
mint nagyanyám, Buzgány Eszter.
Jön a hajnal, arany lépte:
zöld füvön tehén lepénye;
csordás rikkant, a kondás bőg,
fényhozó morc angyalok ők.
Egyiknek van csodatükre:
ránéz Héraszemű ökre,
másiknak van sörtegyára:
a kandisznó kefe háta.
(Harminc éve minden reggel
ők verik rám az ablakot:
ocsúdj csip-csup ügyeidből,
tömjél tömjént orrodba,
elhoztuk a karikásod,
csontcsikódat, búbosbankád,
nadrágodon a szakadást,
térdeden a sebhelyet!)
Zúdul a fény, oszlik a fény,
kollégiumban kis legény
Vergiliust preparál,
jambusok közt sántikál.
Vivos voco, mortuos plango –
Debrecenből a harangszó
ideér, bár az út sáros.
Itt tanított Arany János.
Csokonai csizmaszárát
gubanc kutyák itt szaglászták.
Öreg kasban lélek zsongott:
a kisdiák Móricz Zsigmond.
Képzelgésem netovábbja:
legyek lábnyomuk a sárban!
Nyűvöm nádi hegedűmet,
zengek vékony í-betűket.
Míz, píz, níz – lelek a szóra,
égett fejű szívanóra,
tojástartó kupujkára,
szárízíkre, sárvaskóra.
Tönköly, konkoly, tarack, paré –
örök nyár nőtt szívem köré,
vércse hűsöl kupoláján,
villanásnyi kék szivárvány.
Kossuth utca, Betyár utca,
kuncsorbai puszta kútja,
a fekete Karahát
szabott léptemnek irányt.
Nem vágyom én tengerekre,
csak a kertvégi berekre,
hol kikötve áll a teknő,
mesebeli lélekvesztő.
Bár én a vonatra szálltam,
ezt-azt ettem, itt-ott háltam,
voltam így-úgy s tudom, végül
szemem fénye elsötétül,
de boldog én csak ott voltam,
honnan vétettem, a porban,
szívemben hát kiváltságos
helyet foglal el a város!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]