Rövid elégia

Mándy Ivánnak

 
Átjáróház, mely a térre menekít
akad-e még, s vannak-e még terek itt?
Omladékos holdfény alatt Budapest
horkol, álma higiénesen üres.
Vannak persze, akik ezt-azt s így-amúgy,
dehát inkább fordulj falnak és aludj.
Vagy kutasd a lépcsőházban Altamír
üzenetét, melyhez nem kelle papír.
És ámulj el: romboidok és jelek
közlik, hogy itt mégis élnek emberek.
S máris tovább dolgozik a képzelet,
szivet rajzol nekik, lábat és kezet.
S vágyat tölt beléjük, melytől torkuk ég,
férfi nőért, nő meghal a férfiért.
Lépcsőház is rég leomlott, vakolat-
darabkákból rakod össze a falat,
s a rajzot, mit áldott kölyökkéz firkált;
szemed készít róla fotográfiát.
Átjár rajtunk az idő, mint a huzat,
leng vele a föl-fölizzó öntudat;
több a köd s több a motyogás, mint a szó,
mert éltünk s mert minden hiábavaló.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]