Szinház

A színésznő platinafogáról visszaverődő fény, mert
egyéb fény nem volt, átszúrta a nézőtéri homályt,
néztem a sugárt mégis áhítattal a kényelmetlen székben,
s eljátszottam Oféliát, alma-mellem nőtt s kislány-sírás
esőzött bennem, olyan egyszerűen, hogy beletébolyodtam, ám
ez se biztos, mert mosolyogva, könnyeimen keresztül, de
egészen tisztán láttam Hamlet arcát, ő volt a sugár vége
s nyilván a vágya is, a színekre bontó arc – ó, hogy szerettem
volna Hamlet lenni! A röfögő vacsora és a szuszogó nászi ágy
óljából hogy lesz templom? A csattogó lúdtalpakból menüett?
Keringtünk, egymás vonzásában, mégis. A lehetne, az így kellene
árnyékaként, férfi és nő. Én sajgó tisztaságában vacogtam,
ő kislány-sírás esőzésében ázott. Boldogan-e, boldogtalanul?
Elvillanó életünkre sose volt időnk. Kardlap magnézium-
fénye lobbant, vásári csoportképet csinált a halál; a többi,
tudjuk. De én, utolsó erőmet összeszedve és összeroppanva,
kitörtem a szüzességből és szültem, azaz elképzeltem őt:
behavazott fejjel édes bort szopogatva, s magamat: a kislány-
szemű anyókát; csuparánc arcunk már csak egymásra hasonlított.
S a színészek? „Shakespeare beleiből font kötélen táncoltak”.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]