Történet

Először egy fűszál omlott össze,
utolsót tik-takolva a meleg ég
lágyuló ponyvái alatt, szerényen,
ahogy a fűhöz illik kezdettől fogva,
ablakok félarca piroslott,
miniatűr nap-sor az utcán,
s vídáman befordult a sarkokon,
madarak fűzére lengett a fák
között, a klorofilpark habjában,
a villanyégős menny huzaljain,
a boldogság hibátlan volt,
a nyár szimmetrikusan tökéletes
a tik-takkolás szünetében,
mikor e nem mérhető szünet
szerényen, ahogy a tökéletességhez
illik, a kezdettől fogva ideért,
átkelünk ugye át szívem
mint Mózes a Vörös Tengeren
félhomályos folyosók akadozó
visszhangja, röntgenálomképek
egymásra úszó hártyái a
fekete-fehér fényben, a lámpa,
az ablak vak négyszöge, a szekrénybe
préselt szék, az elbillenő mennyezet,
a falon sétáló árnyékinga,
az első lélegzetvétel ámulata,
a megállt óra kilógó kakuknyelve,
inog a szoba az emlékezés peremén,
a vándorló sivatag elkerüli,
csak egy porszem táncol a léghuzat
örökös fényében, hogy fejedet lehajtod,
ha fejedet mélyen lehajtod
átférsz-e a küszöb alatt
pupillán befelé zuhogó évek,
bent crô-magnoi nap süt, a torokig
ömlő dagályon főníciai hold leng,
álomszerűen lassú taglejtéssel
mondabeli csillagképek úsznak
az égre – belefér egy üvöltésbe
a móló végén ágaskodó lélek,
a belső tájat a vándorló sivatag
elkerüli, csak egy örökös porszem
táncol az örökös fényben,
a porszemre bár rákövülj
gyöngybe zárd múlhatatlan titkát
a lágy részekbe istent ültess
a csontokra eretneket inkább
eresszél ondót forró ölbe
magzatod szörnyen hasonlít rád
élj fennen avagy nyomorultan
nem állíthatod meg az ingát
a tanulságoktól keseredő szájpadlással,
az évszakoktól mohosodó szemöldökkel,
a kudarcoktól üvegesedő artériával,
ballag a tükörből kiforduló jövevény,
lábnyoma fölbukfencező vadnyúl,
mellénye szétnyílt lámpaernyő,
tarkója tömpe kardmarkolat,
a szájsarok árkában megbújó
női nevek, a régi portyák
rozsdálló emlékei, térdhajlat
puha csapdája, szőrös kézfej
vándorlása, nagy, omlatag mellek
rengése, az ajkáig felömlő vágy,
hogy majdnem visszafordul,
de tudja, hogy nincs mögötte
más, csak a sivatag s foga közt
por csikordul, hát megy tovább
az eljegesedő erkélyek alatt,
elálló ablaktábla-fülek piroslanak
utána, rekedt dünnyögése legördül
a falakról, a pincékben leülepszik,
azután, azután a fűszál halála,
reccsenő ingalengés hűse, ahogy
a táguló semmibe fordul a Föld.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]