|
– Voltam, vagyok s nem leszek. De legfőképpen voltam: mint leengedett vizű
medencében nyüzsögnek a fürdőzők, meztelen, barnára sült s fehér karok, hátak,
összegubancolódott mozdulatok eleven sírgödre, meszelt holdfénybetűk: MÉLYVÍZ CSAK
ÚSZÓKNAK, HULLÁM NEGYEDÓRÁNKÉNT – nézem a parton ülve a medencét: az én
arcom, az én mosolyom, az én hátam mindegyik, egy nyári fürdőmedencére való boldogság s
egy tömegsírra való boldogtalanság.
– Jónapot, jóestét, jóreggelt!
– Huszonkilenc éves vagyok, a legszebb kor! – mormolom, míg sietősen fölrántom a
kabátomat; dúdolom félrehúzott pofával a tükör előtt, míg borotválkozom; suttogom mélyre
eresztett hangon a nő fülébe, hogy kéjesen lecsukja a szempilláját; s kiáltom őszintén
megrémülve a kancsal elektromos angyaloknak, a villanypóznáknak s vigyorgó, diadalittas
plakátoknak.
–… mert nem tehetünk másképp, semmiesetre sem tehetünk másképp, értse meg végre,
hogy nem tehetünk másképp!
– S a huzatos utcasarkokon falra tapadva, mint valami apró állat: hőmérő vacog s
higanynyelvét torkába visszahúzva egyetlen feladatként mutatja a fagypont alatti telet – s előtte
állva elgondolom – nyelvét öltögetve a csiricsáré tavaszt, elvörösödött nyakkal a gutaütéses
nyarat s vállát vonogatva az ázott lópokróc szagú őszt; pár perc az egész, míg ízlelgetem az
évszakok változását s mosolyogva üdvözletemet küldöm a hőmérők Európát átfogó hálózatának.
Így utazom én azzal az üdítő lélegzetvétellel, mint aki fulladó tüdővel partot ér!
– Na persze, nem itt tartanánk, ha minden ember, a maga helyén természetesen, a vérét
hullatná, ha kell, a holnapért!
– És kitárom ablakomat a csillagokra, állok az ablakkeretben, sóvárgó arcomat fürdetem
a sötét vízként csillámló éjszakában, hajóroncs-arcomat áztatom a tengerfenék-éjszakában,
kőszén-arcom alágördül a bányaomlás-éjszakában; mint fekete reflektor, az ablakkeret
körbefordul a szikrázva szaporodó űrben, a felrobbant gondolatként széthulló űrben, s
moccanatlanul várom, hogy hajnalodjék, mint akit hipnotizálnak.
– Mert kérem, képzeljük el, ha sikerülne az osztást és a kivonást megszüntetni, s a
fejlődés során az összeadást is kiküszöbölni, s viszonyulásunk egyetlen lehetséges alkalma a
szorzás lenne! Hatalmas szorzótáblákká válnának a temetők! Mert ugye, azt Ön is tudja, hogyha
minuszt minusszal; egyszóval a hibaszázalékot fölkerekítve, végül eljutnánk a halhatatlanságba!
– És újra a hónalj puha gödre, mellbimbók májbarna csillaga, szempillák evezősora, a
csípő Janus-arca, szerelem, szerelem, hosszú lábak virágalakban a stadion gyepén, az önkivület
pázsitján, a nyári ég vakító mosolya alatt.
– Maga az az izé, akit ideküldtek? Nagyon sajnáljuk, az irgalomkeretünk kimerült!
– És újra a hajnal küllőző menetelése, a tündöklő eszmélkedés sóhaja, égboltnyi
visszhangja álomnak, vágynak, gerincroppanásnak, álkapocsreccsenésnek; a tél ablaküvegarca
elolvad, az ősz bálványarca füstölög álmaimban: a vágy s a lehetőség romlandó keveréke, a bűn
s a büntelenség hánytató ölelkezése; a tűzfalak hatalmas homloka úszik az álom vizében a hajnal
felé, ökrendező véredények úsznak a hajnal felé, esendő vágyaink úsznak a tisztaság felé; az én
álmaim, az én vágyaim.
|