Az emlékező makadámút

Az emlékező makadámút tankot
görget álmában, átlőtt fejű katonák
masíroznak s végtelen géz csavarodik utánuk:
a holdfény, ölmeleg géppuskafészkek
szólítgatják kanyarban, csúzos kilóméterkőnél,
faluvégen, s kikerüli, hányszor már, a roncs
repülőgépet az üszkös, villogó fogú pilótával,
s megáll hosszasan a kriksz-kraksz csontokkal teledobált
tömegsírnál s tudja, hogy nem messze a gyilkosok
gerince fúródik, mint fehér halszálka, az árokpartba,
síet, hogy megtalálja azt a csöppnyi lábnyomot,
amely a legjobban fáj, menekülő gyermeké volt,
akit hátbakaszált gépfegyverrel az üszkös,
villogó fogú pilóta, siet, mert hajnalodik.
Télen sószínű csontokkal álmodik, nyáron illatokkal.
Égett-hús-szag, izzadtság-szag, benzin hánytató szaga,
jázmin hónalj-illata, baltacím tüdő-illata,
levendula rothadó gége-illata, kökörcsin máj-illata.
Tavasszal kloroform ömlik a fákról, szétlőtt
vöröskeresztes kocsi bűzlik, injekcióstűk bizseregnek,
fehérköpenyes szanitécek foszlanak a strand édeskés
hínár-szagában s a kabinokból alsónadrágos tisztek
buknak ki, mint kagylóhéjból a remeterák.
Mikor is volt, mikor is volt, már nem emlékszik
pontosan s az álom mindent összemos, de a helyet
tudja, ott, ahol most horgászbotok lógnak a vízbe,
a csöndes üdülő mögött, a folyóparton, már a had
elvonult s két szökevény katona, az egyik üldöző, a másik
üldözött birkózott némán s az egyik, üldöző, üldözött,
átharapta a másik torkát, még most is hallja a porcogó
ropogását. Síet, mert hajnalodik és sok álmodnivalója van,
pedig csak mellékút, kevés forgalommal s egy darabig
a folyót követi, fűzfák mentholos lélegzetét
szimatolja, távolsági sofőröket csábít fürödni,
s könnyű szandálú nőket nyáron apró kalandra,
s míg a teherautó várakozik, gutaütéses hűtőjében
felforr a víz. Most megrázkódik, mint iszamos hasú
teknőcök, tányéraknák másznak rá nehézkesen,
s iksz-lábakon szögesdrótakadály üget át rajta,
s rögtön megtelik halottakkal, katonasipkákkal,
aluminiumcsajka verődik fennakadva, mint a kolomp,
sokáig hallja még monoton zenéjét; ősszel hangokkal
álmodik, robbanás dobhártya-szakító csöndjébe
géppisztoly tücsök-cirpelése soroz, aknavetők ugatnak
torokhangon s gyomorból böffent az ágyú, öblög
visszhangja hosszan, málló ég alatt repülő
gurgulázik, vadlibák gégemikrofon-hangja recseg,
s tudja, hogy ősz van, szalmásszekerek imbolyognak,
mézédes tökök rázkódnak a saroglyában, telipofájú
hörcsög kétlábra áll, figyel, ürgék füttyöngetnek
az elárvult mezőn, ezüstlap csusszan a láthatár
felől, a dér, fehéredik az ég s kékbe vált,
s az emlékező makadámút megtalálja, ami legjobban
fájt, a csöppnyi lábnyomot, felsóhajt. Megvirradt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]