Megindító szerelem

Meginditó szerelmedet még visszaidézem,
nagyobb bukáson átfehérlik nagyobb szenvedésem,
madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja,
mi volt? könnyed hull, szivem a fájdalmat újra tanulja,
mint nyár alatt zsongó táj, hancúrozó, boldog,
megdermed lecsattanó télben s ragyognak zúzmara-foltok;
dérrózsák, jégkankalinok; vörösbegy-raj buggyan, elvérzik, megalvad,
vad alkonyként hírdet vesztett csatát, keserves diadalmat;
madár röpte szól, repülő hófehér csíkja rajzolja dörögve
el-eltünő arcod s mint a szivem, untalan újra kezdve.
S elém perdül fagylila cigány, fogcsikorgó majális,
utcán háló álmunk tévedés volt s a harc is, a futás is?
Iszonyodó szüzességünk, mely nem feküdt, sohasem feküdt össze
gyávasággal, hazugsággal, legalább jobb-e, legalább több-e?
Felelj; s ha kínoztalak! Volt hozzá jogom, nem volt?
Szép fejed, tört gerincű virág, fáradhatatlanul bókolt,
s ragyog fönt, hová soha nem értünk, életem űri árnya:
mosolyod érthetetlen, mindent megbocsájtó szivárványa,
s visszahárít kínt, tévedést, kudarcot irgalmatlanul szívemre;
magam lettem újra gyötrelmeim nemzője s vemhe.
Én kihordom kínomat, boldog szülésre várva,
elvetélt kínok közt szerelmemnek mi az ára?
Ifjúságom helyén feketedő ravatal van,
szívem megfogamzott s szerelmembe naponta belehaltam.
A célt vágyamhoz mértem, a beteljesülést túlméreteztem,
tévedés volt, hogy vesztesnek érzem magam a győzelemben?
Uj erkölcsünk, hitünk, a szigorú nyomoré, nyálkás égből villámlott;
ki látta? Csont-igéket szóló, felszakított szájjá hámlok.
Ki látta? Ki látta? Mibe fáradtunk bele s mibe haltunk bele ketten,
hogy sikoltva menekültél s néztem utánad moccanatlan bűvöletben.
Hattyú sikoltás, ha majd felérünk sorsunk csúcsára,
hattyú sikoltás leszel, ifjúságom örökre kitárva,
a szívnéma áhítat, szűz pitvara gyönyörű hitemnek;
ahogy szeretni akartunk, figyeld majd, úgy szeretnek.
Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled
csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek;
visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre,
csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve;
madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja
feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]