Újra látom őket
Ó, a csontig letisztult sereg, |
élők szégyene, vándorol megint |
szívtől-szívig, az „erőltetett menet” – |
Most nyár van, béke, körte-harang ring, |
üvegszárnyú lepke lebeg, üszök- |
fényként kigyul, kialszik a tücsök. |
|
És látom őket újra tágranyílt |
szemmel: átlátszó bőrük alatt ver |
a szív; ólomsúlyos táj; fák tövit |
aludtvér- s mészszín-gombák lepik el; |
eldől egy, mint óriás liliom, |
s megy a sereg: vándorló fájdalom. |
|
Ó, költő, te halálig hű, tiszta, |
lélekig aláz érted fájdalom. |
A nemzet most érti, mit vesztett, a |
lélek most érti, mit kapott: dalon |
túl a nem-alkuvó emberséget, |
s erőt, mely nem szűnőn lázít Érted! |
|
|
|