Az ősz csak hódít
Az ősz csak hódít sármányszín sereggel, |
hol van a halálos szaltó? a nyár lengő trapézait |
tűnődve nézi ezüst csillogású, dérvert szemekkel, |
kiürült tündérkaszinókat, fészkeket ringat a szeptemberi reggel; |
az ősz csak hódít, kopaszra nyírt hadifogoly koponyákra, |
hamuszínű tökökre, vallató látomásokra vadászik, |
s a belső táj feladja magát, kúszik a kimondás peremére, a számig |
nyomul, ami már kevésnek érzi embernyi életemet, |
s vall önként a fájdalom, az öröm, a szándék s romja alá temet |
a szerelem, az ostromot hogy is birná törékeny kártyavára? |
szögesdróttá jegesül körém s kitör mögüle a deportáltak lázadása, |
az örjítő remekmű: csontig faragott karok, lábak |
eleven reliefje, örökre háttal a halálnak, |
az utódokat megalázó szégyen! Az ősz csak hódít, |
röntgenszemmel vallat, mondjam el az utolsó szóig |
életemet, a vérrel, jajkiáltással kezdődő mondatot, |
utána rögtön csend jött, a szülésznő pofozott |
életre hatalmas tenyerekkel – földre borulnék, |
panaszkodva, ahol porlad ág-rajza; szederjes vadherét, |
garabonciás csutkaszárat toboroz az ősz az elhagyott réten, |
a temető mellett, ahová vitt a bóbitás hintó nem régen |
téged, drága barátom s hol örökre farkasszemet nézel |
gólyák hajóját úsztató, fecske-nyilat röptető éggel… |
Hol van a halálos szaltó? A nagy ugrás? Dobpergő izgalom |
mészfehér lámpaláz kaparászik a torkomon, |
ha káprázva nézlek új világ, add, hogy igéidet tudjam, |
ezer évet késett forradalmam oldalamon kibuggyan, |
jönnek kaszával, karóval szikár, földosztó parasztok, |
holdsütött álom: mokány lován Dózsa ül, figyel, vállra bontott |
hajjal, arca sötét, orréle, mint halezüst, villan, |
s eltünik: fekete pont üget az égen, a hajnal kanyarjaiban |
kigyul, fényfogók közt izzik már tüzes koronája, |
ha visszaintene! ha megismerne! – sírva nézek utána. |
Az ősz csak hódít, vonuló sereg nyoma a tarlón, arcomon, |
átgázol csíkos sátrakon, nő szép testén, virágbalkonon, |
nem öl, vér nyoma nincs – a szívvel láttat be olyan |
igazságot, mely pusztítóbb, mint fehér tüzű lávafolyam, |
a vágy elé tart tükröt, a nyelvöltő álomkarnevál |
mámorában jégujjként felszúr a Tény, álarcát lekapja a halál; |
az ősz csak hódít, menekülő gímek, legendák homloka csattan, |
a kísértés hordái rohannak el, állok a megvert vonulatban, |
a nyár trapézait elengedtem, az ifjúság vakmerőségét |
szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép |
a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott |
életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott! |
|
|