Elpusztíthatatlan tájék

Kiáltja sorsomat az ünnep
mögötti napok szigora;
a szív gyerekkorával tüntet,
ősz van, kukoricák tora,
csövek: csuhás halak kupacban,
mint dögre, varjak lesnek rá,
riasztó táncot jár a gazda,
egy szemért vérét ontaná.
Ó, elhagyott kapák! A malter
fehér szeplővel arcomat
festi, luxus az Alma Mater
feltörekvő kovács-finak.
Hajlong alattam vékony palló,
súlyomat érzi, méri, így
teremt az izmaimban sajgó
munka ruhát és lábbelit.
S most zúg bennem az ünnep: égbolt
öblű repülőgépmotor,
elpusztíthatatlan tájék volt,
s ég alattam a gyerekkor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]