Óda egy bodzabokorhoz
A visszahozhatatlan múlt lobog |
mögöttem, árnyékom elém veti. |
Mitől voltam boldog, boldogtalan, |
nem mondhatja meg énnekem senki. |
|
Medáliás bodzabokor hátrál |
a fehérre meszelt vályogfalig; |
talán ez volt, talán nem is ismer, |
talán csak én vagyok idegen itt, |
|
ahol születtem s a másik, az igazi |
bodzabokor hűs sátorrá kinyílt |
fölém, ha kértem, s forgatta a hold |
fényében foszforeszkáló virágait. |
|
Nem én vagyok idegen, ő hagyott el, |
az elérhetetlenné ritkult gyerekkor! |
Nem tudok sátrad alá bújni már |
a régi kedvvel, vén bodzabokor. |
|
Nem tudok hátrálni, csak magamig, |
túlmagasra nőttem és hasztalan |
mondanám neked, amit úgyis tudsz, |
s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van. |
|
|
|