Visszahúzna már az álom

Visszahúzna már az álom, eltünt tájon kószálnék már, hogy szívemre rátaláljon, megismerje kié volt. Fanyarrá sült lópatáktól ím, föllángol őszi tarló – lópokol tüzes karámból mennyország lett műhelyem. Poros parasztszívek kevély, szűz meredély artistái, le ne zuhanjon! – a szekér égő éjszakát előz. Ének feszül a torokban, káromkodva égre repül, madár vergődik romokban, szárny, csőr, álom hull alá. Idegenebbül nem élt még hű növendék: nem osztható, bár róluk való az emlék. Könnyet apasztó magány.