Decemberi vázlat
Őrízlek már, futhat a vonat messze veled, |
vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő! |
Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló, |
aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek, |
más látomások, mint a csillag s mint a telihold; |
mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye, |
mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék – |
tégedet sejt meg először, aki már e világnak |
más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív, |
s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös |
lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon; |
de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan |
pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz: |
még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom! |
Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel! |
Most csak az este fonja ezüstös láncait érted, |
s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény: |
csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen. |
|
|