A felidézett toronyszoba

Érkezz már ki a fénybe

Szegények közül jöttél,

rongyos hadakról akartál szólni –

nincs ilyen szorító, nem ilyen világot

kaptál,

s amit titokban áhítottál,

az sem olyan! albérleti szobádban,

mint dühödt eb, torkodnak ugrik magányod.

Ne simulj kőfalhoz, puskacsővel vicsorogva

ne barátkozz, ne lazulj idegen álmok vizébe,

izmod ép, nagy karcsapásokkal

érkezz már ki a fénybe!

Ami a tiéd, a jelent emeld fel a szívedhez,

s gyűjts már otthont, mi embermódra körülvesz.

Az utcák esti mámora felszáll,

rózsaszín, kék s fehér izzásban

őgyelegsz, repülnél tisztább égboltig,

arcod fekete körvonala kirajzolódik,

kivilágít belülről az álom, s megrémít, hogy

minden tévedésed igazolódik.

A Váci utcán

Lágy talpú dekadencia,

holdas tetőn kéjes cica,

öklömre lép: „Ne üss vele!

– súgja – Minek? Legyints vele!”

Neon-lugasban jazz rikolt

pávafark-buja atomkort,

míg szívem kapkodva hadar,

mint mérlegként ingó radar,

érthetetlen emlékeket,

éjbe elúszó réteket –

Kifosztva állok, meztelen,

két világ közt kinyílt verem

mélyén s kiáltok, parasztok fia!

Rámsüt a holdas dekadencia.

Őszi siratás

Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek,

formálódik már, jaj, az istenítélet!

Még csak villanydrótok húrja hangolódik,

pendül s a mély zöngés elver ablakodig,

elver a szívemig, testem belerándul,

anyám, a fiad se menthet a haláltól!

Pedig nem is tudod – kusza látomás ez,

a meghasadt égen őszi vonulás lesz,

kertedből is elpörögnek a virágok,

mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok,

elhagynak hűtlenül örömök, az álmok,

üres lesz, felsikolt a szíved utánuk.

Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít,

elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért,

süllyedek s felülről rád mégis én nézek,

kínozlak s keresztre merevülök érted.

Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek

borzongását, lázát te csak a befőttek

sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék

mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék

szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak,

s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak,

s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák

sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.

Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól,

te őrzől engemet, én őrízlek téged;

fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól,

s rálehel az ősz párás, zavaros képet

a boldogságról, halálról, rendről, szépről,

s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről!

A vad áradásban életem kimértem,

Sírnék is már érted, sírjál is már értem!

Őszi ének

Forróságok, lobbanások után szelíd

mámorral hozza kincsét

a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,

a monoton ritmust? Ne még!

– kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,

nézed üveges, tört szemét:

hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.

S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,

zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!

E kettős képletű sors kísér, míg élek!

Kettős tükörben vibrál

életem, minden moccanásom s cserélnek

forró kézzel a lét s a halál.

És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek

beleszédül néha, mint ki áll

fortyogó mélység fölött, se földön, se égen –

És összegomolyog szívemben múlt s jövő,

s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.

Tisztán élni magamért s az életért!

A hemzsegő s összekoccanó

kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!

Felelősség, amely a szót

kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!

Az egymásra halmozódó

életekben lenni biztos ész, irányzék!

Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek!

Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.

Decemberi vázlat

Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,

vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!

Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,

aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,

más látomások, mint a csillag s mint a telihold;

mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,

mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –

tégedet sejt meg először, aki már e világnak

más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,

s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös

lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;

de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan

pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:

még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!

Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!

Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,

s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:

csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

Beváltatlan álmaimban élek

Beváltatlan álmaimban élek,

nem vár reám bútorozott lakás;

szép ívű legyintés ifjúkorom –

télbe zöld foggal maró olvadás

pezseg köröttem, bukfencezik fönt

a villogó ülepű Nap, tavaszt

feszít ki két mákszem-repülőgép,

s a kölyök meggyrügy álszakállt ragaszt;

húrpöngésű május! vadóc szárnyak

zümmje, a sorsom, szívemben kavarog,

megtisztul – szólni így készülök én,

beváltatlan álmokra hallgatok.

Hibátlan testem dobom mérlegre,

csak nézzétek, hogy majd mivé leszek!

Országot váltok ki bajaimból,

ha gyönyörű mosollyal érkezek.

Tavaszi ének

Jut már fény a gyöngécske füveknek,

vedlett kutyáknak hegyoldal, lányoknak szerelem.

Ló hátán legényke, a lovak tüzelő tökökkel ügetnek

a folyóra, habzik tőlük a víz, felforr hirtelen.

Milyen lesz a lányok álma, ó ha tudhatnám, milyen?

Csillagokig érő édes sóhajtással kisbabák születnek,

hanyattfekve ringatgatni, becézgetni jó azt álom mélyiben.

Zizzenő holdfényben a kutyák figyelő pofája: lelkesen

lessük az éjt, az álmot, elnyújtózva a vizes füveken.

Az országutat fény veri

Az országutat fény veri,

ősz, arany ősz, a tengeri-

tábla rezes obsitos-had,

kifakult bajszok bólognak,

kardok, levelek csörögnek,

méz illatuk van a tököknek,

bendője telik a pocoknak,

szőre durvul a malacoknak.

Puffogva vontató robog,

fent gumicsizmás parasztok

rázkódnak, hallgatva lesik

a muzsikáló személygépkocsit.

Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma,

szeder kúszik, illeg a galagonya,

s nagy ekevas a télbe fordítja át

majd az őszutó arany zűrzavarát.

Visszahúzna már az álom

Visszahúzna már az álom,

eltünt tájon kószálnék már,

hogy szívemre rátaláljon,

megismerje kié volt.

Fanyarrá sült lópatáktól

ím, föllángol őszi tarló –

lópokol tüzes karámból

mennyország lett műhelyem.

Poros parasztszívek kevély,

szűz meredély artistái,

le ne zuhanjon! – a szekér

égő éjszakát előz.

Ének feszül a torokban,

káromkodva égre repül,

madár vergődik romokban,

szárny, csőr, álom hull alá.

Idegenebbül nem élt még

hű növendék: nem osztható,

bár róluk való az emlék.

Könnyet apasztó magány.

Nyári szerenád

A növő búza tejes szára egyengeti derekát,

árnyékában tücsök hűsöl, kérkedik a szarkaláb,

csipkézett virágját nyújtja – tán a könnyű égre fel!

Pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.

Apró világ, gyorsabb ritmus, itt a földhöz közelebb –

végigdőlök, fonjatok át, elpihenek köztetek,

s nevetek, amíg riadva tücsök pattan, menekül,

s meg-megborzongok: az ingem átizzadt hátamra hül.

Fonjatok át, gondra hajszolt lelkem már békét kíván,

s élni úgy, mint pipacs, tücsök, s a könnyelmű bonviván

frakkos szöcske – ó, felejtett, elveszített szép idill!

Apró táncok, csipkék, lángok, és a giz-gazok cirill-

betűs rajza, eltékozolt, tiszta emberi derű!

Csillagnéző életünkben bonyolult az egyszerű,

és az álom, ó, az álom, szigorúbb lett s mint a fagy,

illesztget már vágyaimra hűvös üveglapokat.

Ember vagyok, emberarcom álmaimmal glóriás,

fel kell állnom közületek – ügyefogyott óriás!

A növő búza tejes szára egyengesse derekát,

hűsöljön az apró tücsök, kérkedjen a szarkaláb,

csipkézett virágját nyújtja nyári könnyű égre fel,

pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.

Óda egy bodzabokorhoz

A visszahozhatatlan múlt lobog

mögöttem, árnyékom elém veti.

Mitől voltam boldog, boldogtalan,

nem mondhatja meg énnekem senki.

Medáliás bodzabokor hátrál

a fehérre meszelt vályogfalig;

talán ez volt, talán nem is ismer,

talán csak én vagyok idegen itt,

ahol születtem s a másik, az igazi

bodzabokor hűs sátorrá kinyílt

fölém, ha kértem, s forgatta a hold

fényében foszforeszkáló virágait.

Nem én vagyok idegen, ő hagyott el,

az elérhetetlenné ritkult gyerekkor!

Nem tudok sátrad alá bújni már

a régi kedvvel, vén bodzabokor.

Nem tudok hátrálni, csak magamig,

túlmagasra nőttem és hasztalan

mondanám neked, amit úgyis tudsz,

s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.

Mit az álom elhagyott

Szavam távoli zenére lejt –

renddé olcsul a selejt

köröttem, mit az álom elhagyott,

nyelvöltögetőn felragyog:

vad csehók mocska csillagig

rugja részeg ábrándjait,

lila öklömet dugdosom

üres zsebembe, kit vadabb nyomor

tanított meg, hogy élni csak

nagyon tisztán szabad –

s anyaszemmel dühömre les

a párolgó paradicsomleves.

A zűrzavarból kiláboltál

A zűrzavarból kiláboltál, igaz,

kamaszkorod fortyog mögötted,

mikor nem segített hetyke vígasz,

sem a komor gőg nem segített –

s most csak állsz, csupaszabbul, mikor

nem volt télikabátod,

talpad ügyetlenül tipor,

s a világot magadra rántod;

kuncsorgó alázat nem adott öklödnek

szelídítő iskolát,

azért hiszed már örökre többnek,

aki irgalmatlanul védi magát.

Téli jelszó

A körberívó madarak mögül

a lilatérdű kölyök előkerül:

fülemre húzom rossz kabátom, így

figyelem a varjak gyökér-lábait,

rekedt hahotájuk komor verkliszó,

elfelejtett télből visszahangzó –

s a nem felejtő reflexek, no lám,

táncra vadítnak szaporán;

a téli jelszó elhangzott: magadat

féltheted megint újra csak,

ízületed üvegként csikorog,

húzd összébb könnyű ballonod,

a körberívó madarak mögött

szánakozva néz rád a kölyök.

A csődör

Miért, hogy nem felejthetem? Inog

az emlékekhez kötözött világ,

az öntudat tünt gyerekkor fölött

köröz: a kovácsműhely udvarán,

mint fekete pók iszonyú üres

háló közepén, a csődör térdelt

a tornáchoz s a vasalószínhez

hurkolt kötelek közt, alvadt vérrel

teli szeme vércsét ringató nyár-

égre látott s füstös ínyét mutatta,

a sárga fogsor ropogva félelmet

falt, síkos harcsabajusz volt a zabla.

Apám kést fent s a cigányképű böllér

nevetve szólt rám: fogjam be fülem!

Nyárt repesztő nyihogás! S a torokra

ömlő nyál bugyborékolt rémülten.

S láttam a meggyalázottat hetek

múlva: rúd közt jámboran kocogott,

szemén legyek dongtak, a szombati

piacra vitt rézszínű barackot.

Kiáltás

Micsoda erő nyűgöz le,

milyen félelmek gyanúja

szedi szét borotvaéles

szótlansággal bennem, bújva

hártya alá, a csontig vágott,

elmondhatatlanná csupaszult világot?

Ezüst ágú fákkal jön a

tél, a moccanatlan menet

tuszkolja maga előtt, mint

foglyot, ki voltam, a gyereket.

Nem ostoba kínra, nem a hidegre,

lila virágos térdemre

akarok emlékezni már! –

Bánatos lószemmel jön a nyár:

herélt csődörök pupillája

bámul sárga könnyben ázva.

S majd jön az ősz, az évszakok

körhintája így forog bennem,

az ősz: ismerős halottak,

az ősz: rémülten szemérmetlen.

Micsoda béna szemérem

kötöz meg, hogy nem ki voltam,

nem azt! ki vagyok: merészen,

s aki lehetnék! – elsikoltsam?!

Elpusztíthatatlan tájék

Kiáltja sorsomat az ünnep

mögötti napok szigora;

a szív gyerekkorával tüntet,

ősz van, kukoricák tora,

csövek: csuhás halak kupacban,

mint dögre, varjak lesnek rá,

riasztó táncot jár a gazda,

egy szemért vérét ontaná.

Ó, elhagyott kapák! A malter

fehér szeplővel arcomat

festi, luxus az Alma Mater

feltörekvő kovács-finak.

Hajlong alattam vékony palló,

súlyomat érzi, méri, így

teremt az izmaimban sajgó

munka ruhát és lábbelit.

S most zúg bennem az ünnep: égbolt

öblű repülőgépmotor,

elpusztíthatatlan tájék volt,

s ég alattam a gyerekkor.

Repce aranylik

Repce aranylik álmomban,

röpül a kanalasgém,

súlytalan hűvösség az arany

fölött – milyen fehér!

Ég a vágy, a vágy, a lélek

merészen ritka égig ér!

Folttalan, tiszta ifjúság,

még az árnyéka is fehér.

Az éji útca

Az éji útca holdsütött

szemekkel lesi ballagásom,

áhítatosan köpködök

a megunt csillagokra, vászon

nadrágomra fitymálva néz

s ellép a dinnyefarú nőcske,

e pillantás ifjúkorom

legpontosabb kifejezője;

és félhangosan dúdolom

alkalmilag szerzett dalom:

„Nem tudtál te tódítani,

magadnak szívet hódítani,

irígyeld hát szívből őket,

a jóházból jött szeretőket!”

Vers az eltünt szeretőkért

Üres kezembe rózsát képzelek,

különb így voltam a szerelemben,

és végül mind eltüntetek

vad pózok mögé, bár szerettetek engem.

A nyár a bőrömig hamusodik,

már térdencsúszva sem lehet

visszamenni a kamaszkorig

értetek.

A kerthelyiség lampionos mennyország,

vakító mosoly az abrosz,

G., nyakadban korall-lánc,

s dúdolsz a szaxofonhoz,

tálcán szóda és olcsó bor,

asztalnál nők, vídám barátok,

s hozzád sehogyse illett kapor-

illatú kölnid, s szemedhez láncod.

S G., a másik, veled, jaj, untig,

beszéltem az irodalomról mindíg,

szikrázó rögtönzések, gyors okok,

bizonygattam fennhéjázó reménytelenségben,

hogy a legjobb költő én vagyok!

S szalámit hoztál zsömlében

anyádtól reggelenként s nagyot

harapva átcsavarogtuk a napot.

Csikasz csavargások után, télen,

– akkor hagytam ott az egyetemet –

önemésztő kétségbeesésben

találkoztam L., veled,

vergődtem másnak szánt kelepcében,

nem volt nálam menthetetlenebb.

S utóljára te, ki az első

voltál, kamaszt-oldó asszony,

komor szentekkel feleselő

szívem enyhül, hogy feloldozzon,

mert álmaiért beöltözött állig

szenvedésbe e szerelem,

pojáca hímek közül kiválik

szenvedélyed tündökletesen.

Üres kezembe rózsát képzelek,

üdvözlöm tűnő ifjúságom,

ellép bujtató levelek

hátán, foszforeszkáló lábnyom;

sírásba megszakadni nem bírt

szívem, keresve otthonát,

csontomig hamvaszt el a hit,

s az álom síetve megáld.

Római-part

Könnyet áhító boldogság

hull rám, fekszem a parton,

mint köszörűkövön a kés:

szúnyog sír kitartón.

Csónakot cipelnek olaj-

bőrű fiúk, s a lányok

billegő csípőjén s a mell

között hó-villanások.

Hát fuss már, fuss már, teljesebb

öröm ver itt ma sátrat!

A kötélen tenyérnyi zöld

nadrág s melltartó szárad.

Strandidény

Jössz vídáman, Kedvesem,

válladon címkés szatyor.

Fának dőlve várlak, lesem

az utcát, mint annyiszor;

a költő mit is tehetne,

pláne, hogyha nem nagyon

– így lett az utca szerelmese –

örökölt nagy vagyont!

S a versek se igen hatnak rád,

nem divat már! Feszül

combodon halásznadrág,

s egy-két forintunk csak kerül,

s usgyi! zöld hullám ott a fény:

a városból a Dunapartra

lecsalogat a strandidény.

Szerelem sós íze

Már a tél elérte a várost,

plakátok nyalják a ködöt;

a szerelem sós íze magányos

számat marja, mert mint két pólus között

a neonfény északsarki, havas

tündöklése – a szerelem

szívem s szíved közt hatalmas

ívként kigyult: nem vagy velem.

Szabad kóborgó, ámulok,

önként a karodba mi űz?

A tél fehér pincéibe lucsok

verte tavasz fénye betűz;

így omlik össze majd a gőg

és fortyogó kamaszkorom.

Fennhéjázása összetört

szelíden szóló szavadon.

Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,

ruhámra varrom kettős címerem,

csatámra várok, néma rajvonal

vonul s itthagy látomásaival,

ökörnyál fércel vadul szétszakadt,

összefüggéstelen évszakokat,

szerelem enyhít nagyra tervezett

futást, ha pihenőkre szétesett;

piros szem pillog a bokor alól,

hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,

ha sátort ver fölém a nő s szelíd

szavakkal oldja szívem görcseit,

álomkék égboltra visszaevez

velem s ha madár-gyöngéden neszez;

hogy így lesz jó, ha halhatatlanul

az ifjúság páros szobra felmagasul,

háttal a halálnak, szemben a halállal,

ha örömből, kínból egyforma részt vállal;

ha lobogtatja kendőjét, a remény

zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,

s mosolya villan, nyári zivatar,

ha lányos bújába lágyan betakar,

már így lesz jó; számon méz íze van,

fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

Piroslik már a fűz

Piroslik már a fűz, lebeg,

hintáztatják tavaszi szelek,

borzongás fut a vadvizek

bőrén, tavalyi nád zizeg.

Kiderül, beborul szertelen

a táj, mint iramló életem,

megugrik, vad kanyart vesz az út,

cammogó tél alól kifut.

Kocog kócos bundájú nyúl,

új nyomokat ízeket tanul,

kitágult cimpákkal szimatol;

lepkeként forog a libatoll.

Ól fehérlik, korai kacsák

habarják fecsegve a pocsolyát,

dob-robaj: csikók sűrű vére

kifröccsen, felfut tiszta égre.

Piroslik már a fűz, lobban,

szelíd bánat a dalomban,

kaparászik könnyes izgalom

szívemen, elszorult torkomon.

Békés-Tarhos

De messzire kerültem tőletek

víg fallalák, fátyol-bús madrigálok!

Ez a pár év viharként pörgetett,

dallamotokra mégis rátalálok,

ott állok én is a híres kórus

szélén, jótorkú, rövidnadrágos

kölyök s száll a „Van három jóbarátom…”

A grófi park nagyobb fényűzést még

nem látott: fehér zongorabillentyűn

küszködött nehéz ujjunk, ág-görcsét,

kapát-kaszát fogó merevséget gyűrt

le az idegenül lágy futam, és

– milyen csoda! – a paraszti nehéz

hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült.

Ó, zenét adó hatalom! Hisz úgy

építettünk iskolát, téglát hordva,

semmink se volt, cukorrépa-vasút

vitt reggelenként; s míg dalunk galambja

szűz álomként röpült, miniszterek

fontoskodása között elveszett

zengő iskolánk az országos gondban.

Őszi dal

Kapaszkodik őszi reggel,

csiga taknyol a füvön,

bádoghordó bődül a kút

mellett, izzik rajta a mínium.

Léckerítés árnyában dér,

fehér ujjak, majd összenőnek,

tenyerében a régi udvar

reménytelenebb, mint valaha.

Az első fagy

Az első fagy hűs lapátja az őszi

lim-lom alá csusszan; eget keres

tű-csőrrel a sirály s mint hanglemez,

rikácsol az ég, álmainkat őrzi.

Lesz majd lábtörősdi, meg nyaktörősdi.

Öregek kocognak, botjuk szöges;

ülepre tottyan, szárnyával evez,

s lehet már a varjút csuzlival lőni.

Lehet már gondolni meleg szobára,

piros tenyérrel csápolni csutak-

szárként az elszivárgott nyár nyomába,

s dühvel faggatni az ürgelukat,

hogy hová tünt szívünk tűz-ifjúsága,

mely rossz kabátban s bor nélkül mulat?

Czibor János halálára

Sírva kérdlek zord kamaszévek bölcsebb

társa, lelkesült tanítója szónak,

tiszta hitnek – mondd, hova tüntél vídám,

drága barátom?

Nincs menekvés? Férfikorodra nem volt

válasz, végül elfeketült a száj is.

Túlhallgatni mért igyekeztél szíved

hallgatag érvét?

Megcsalt évekét: a kölyökkor súlyos

ökléből hogy nem kicsavarva, önként

(ki ellen kell?) hullt ki a kés, hit, élet,

elhívatottság.

Nékem mit tart még? A tanítvány felnőtt,

s hajtott fejjel elsirat csendben, verset

forgat didergő tenyerében s úgy ír,

mintha figyelnéd.

Fagy vonul

Fagy vonul zajtalanul,

közönyös üveghorda.

Zászlóját kitűzi rám,

kitűzi a bokorra.

Életem már jeltelen

örömét elveszíti.

Számonkér a rejtelem,

s szólni közétek küld ki.

Nincs mérték

Az alvilágnál mélyebb e kopár

magány. Csontig meztelenedett tájék.

A táj is: ón halszáj tátog, ősz, nyár

nyálkás varázsa, gyermekkori lágy ég,

a naívan rettenetes, határt nem

tűrő vágy szemrehányóan vallat –

rémülten járok az örökre zárt szem

mögött, szűz kéj forrósága altat,

mintát nem talál, hódít hát felérve

vakon, fölénnyel arcpirító vérbe,

alázva győz le, hogy tudjam meg végre:

ez vagy! csak így és nem hogy: ennyit érsz;

mert nincs mérték, csontot törő, merész

kényszer van csak, istent teremtő vész!

A nyár megalvadt

A nyár megalvadt, mint a vér s úszik a szürkület

savó vizében. Fák zöld karéja. Lidércüveg:

gázlámpák izzanak. Láz villamos. S mint hűvösebb,

alkoholkék űrbe áramlik a meleg: úgy

tódul felém telthúsú léted; szeress, hazudj,

karcoló, szilánkos szeszélyekhez igazodj,

talán megmenekülsz, mert ellenem és ellened

ásít az önmagát nyelő világ s a képzelet.

(A hártyás, szűz alkony kitágul, jégszilánk pereg:

átüt boldogságodon az önkivület!)

Szoríts magadhoz görcsösen, fuss vijjogva velem,

marjál, tépj szét, változz habzófogú vérebbé,

temess víz alá s feküdj szétdúlt testem mellé –

Leoperált szemhéjjal mered rám az értelem.

Mint rommálőtt lakásban

Mint rommálőtt lakásban ajtót nyitsz

a semmibe: havas hullák, üszök, csönd,

úgy vagy, foszforeszkálsz csontomban örök,

bénult álomként s mindíg újra nyílsz

bennem: meddő, sáppadtfehér virág,

s magadba roskadsz, és hordom kivájt

bensőm fullasztó, halálos titkát.

Sodort, olajos tested mellé nem hívsz,

vágyam szagos menta közé nem dönt,

félholdat bőrömön nem tép körmöd,

bezárt szemérmű, hattyúfehér Irisz.

Nézzük egymást rémülten, tükör-magány,

üveges hányinger: lélek; s hinni muszáj,

hogy vagy s vagyok! Bizonygat elnémuló száj.

Rekviem g-mollban

A szelíd elmúlás: ahogy puhán

lazul a forma s színek egybefolynak,

hullakék árnya a kigyult bokornak,

s méltóságát elveszti a platán,

g-moll melankóliája lilán:

augusztus, szeptember… majd a kürtszónak

októbere jön: B-dúr! harsány tornak

öröme, pirospettyes ősz a fán.

Szívem csodája: fiatal-halott

Mozart tündérit így álmodhatott,

két szigorú évszak közt angyal-zenét,

mikor minden zárt forma meglazult,

s látta dolgok, álmok, színek özönjét,

s kinyílt neki az egy-álmú öröklét.

Elveszett arcod

Ősz. Csigaléptekkel indul a lélek utánad,

boldog csöndre tanítsz. Tódul a tétova táj:

fecske-gerincű ágak, csöpp halszálka füvecskék,

szódavizes ködben sírnivaló a sirály;

húrvékony, nikotin-árnyak közt halszemű fények,

só-sziromú reggel, mentholos alkonyatok;

– mint a kalózok imája hólyagzik a vizen föl,

őszi könyörgés száll, megcsalt élet muzsikája,

eltűnt édeni arc, a tél jön, a téli fehérség…

A megrontott lélek

Fehér asztalok közt ültem

üveg mögött mint a vízben

gondjaimban elmerültem

szódásüvegben buborék

fölpezsgett az emlékezés

ami volt s a nemlétezés

e helyt pedig hogy kerültem

Sikított a megcsusszant kés

s gerincemben a bizsergés

érzem halottsápadt lettem

pedig semmi A lány akit

bevallom nagyon szerettem

megszökött mire észrevettem

mert halálra keresték itt

Cigarettát gyújtok s a láng

mint üvegházban elárul

áttetsző emlékpaloták

fénylenek fel a homályból

megfagyottak merevültek

ha szólok hallom csendülnek

Sokezer üvegcellában

fogoly-magam él bezárva

Csak úgy élek mint a többi

tudom kinek kell köszönni

kin kell mindent megtorolni

kinek mindent megokolni

kinek magamat feltárni

vagy legalább úgy csinálni

Ó hogy őrzöm e látszatot

s félek most most rajtakapott

valaki míg gyufát gyújtok

s csak én érzem hogy gyanúok

s okok ölelkező lánca

felpiroslik a világban

majd elalszik félútjában

Mint Sark-expediciót Délre

úgy küldöm félve s remélve

új titkokra gondolatom

és egy se tér vissza élve

s jobb-nincs szerepet cserélve

merengek egy mozdulaton

Igen pontosan egy éve

hogy két színlelés találkozott

s a szerelem rájukfagyott

A Szerelem mint mikor ölni

vágyok vagy csak meggyötörni

valakit aki is ember

s világölő rettenettel

szerelemben oldódok fel

A szerelem mint sóba ejtett

zsinórra fagy sose sejtett

kristályrendszer s ez új csodát

újra élni át meg át

s szétrombolni mikor már fáj

a léleknek e fagyhalál

A szerelem a tiszta szűzi

csak földereng s mint a kénes

tó páráját a szél űzi

összekavarja a rémes

az öntudatlan vágyakozás

Katonák közt meztelenül

fürödtem és a vízből font

korbács verte bőröm s kékült

s a lelkem belevacogott

takargattam a szemérmem

undor vert ki s forrt a vérem

Mint Sark-expedíciót Délre

úgy küldöm félve s remélve

új titkokra gondolatom

és egy se tér vissza élve

s jobb-nincs szerepet cserélve

tűnődöm egy mozdulaton

Tudom hogy tükrök közt élek

s ha mozdulok visszaverve

csak valamék ősöm éled

s ha gerincembe vág s félek

érzem őseim félelme

az mi ostobán tepert le

S ez elektromos izzásban

új világot sejt meg lázam

Mint kard fény hull az abroszra

csendül a kancsó hozzáért

Az inger vagy a fény hozta

nyúlok a vizespohárért

fölemelem eltűnődöm

a múlt s jövendő időmön

pillanat tört része csak

s zavartan a poharat

visszaejtem a helyére

Az embertelen szenvedés mi

percenként von keresztfára

majdnem bűn s így tudni s nézni

hogy hull a szenny a világra

s megkövesül mint a láva

e mindennapos gyehennában

törik ég s tisztul a lélek

s újra foltot ejt reája

a bűntudat is míg felérve

néha néha tetejére

egy ötletre is egy-egy képre

élteti sejtett reménye

A test-utáni élet rémít

s újabb mámorokba szédít

időtlen életek tánca

hívogat e más világba

érzem szörnyű gazdagságom

s megnyugtat ez éber álom

Csak mi örök ami lényeg

a hit a megkínzott élet

a rajongás a csillagig

ostorozott vágy áramlik

körülöttem s néha kigyúl

egy ideg a kapcsolattól

Inyem kiszáradt tompán ég

nyúlok a vizespohárért

követem torkomban a hűs

áramlást s a tiszta derűs

ég csattan az üveglapon

míg fölnézek rá az ablakon

csengés és millió szikra

pörög táncol az abroszra

s hallom hogy megcsusszant a kés

s gerincemben a bizsergés

érzem halottsápadt lettem

pedig semmi A lány akit

bevallom nagyon szerettem

megszökött mire észrevettem

mert halálra keresték itt

A kökények

A kökények szederjes arcán

valami nagy tilalom lángol:

esendő vétkek közt, a fagy elől

ne fuss ki felismert hazádból!

Jóságod elárul s a csöndből

– ó, mert nem lehet más fegyvered –

csak bomlott szíved dörömböl,

csak megejtett szemed eseng.

Különben csend van

Nagy engedelmességre int,

markolja a som bokrait

kemény öklébe ez a tél,

szívemre támad fehér

csapattal, kerít, hujjogat,

bővérű vadász-had kutat

így vékonypénzű nyúl után,

mely cikkcakkozik sután,

havas porondra kiszalad,

pörkölt fejjel bólogat,

merevülő testtel vet

halálos bukfencet.

Különben csend van, hó szitál,

özönvízutáni táj,

űzi a tél fekete árnyát,

világgá az otthontalan kányát.

A horizontra falu ring,

délibábként eltűnik;

eltévedt személygépkocsi

reflektoroz a csillagokig.

Az ősz csak hódít

Az ősz csak hódít sármányszín sereggel,

hol van a halálos szaltó? a nyár lengő trapézait

tűnődve nézi ezüst csillogású, dérvert szemekkel,

kiürült tündérkaszinókat, fészkeket ringat a szeptemberi reggel;

az ősz csak hódít, kopaszra nyírt hadifogoly koponyákra,

hamuszínű tökökre, vallató látomásokra vadászik,

s a belső táj feladja magát, kúszik a kimondás peremére, a számig

nyomul, ami már kevésnek érzi embernyi életemet,

s vall önként a fájdalom, az öröm, a szándék s romja alá temet

a szerelem, az ostromot hogy is birná törékeny kártyavára?

szögesdróttá jegesül körém s kitör mögüle a deportáltak lázadása,

az örjítő remekmű: csontig faragott karok, lábak

eleven reliefje, örökre háttal a halálnak,

az utódokat megalázó szégyen! Az ősz csak hódít,

röntgenszemmel vallat, mondjam el az utolsó szóig

életemet, a vérrel, jajkiáltással kezdődő mondatot,

utána rögtön csend jött, a szülésznő pofozott

életre hatalmas tenyerekkel – földre borulnék,

panaszkodva, ahol porlad ág-rajza; szederjes vadherét,

garabonciás csutkaszárat toboroz az ősz az elhagyott réten,

a temető mellett, ahová vitt a bóbitás hintó nem régen

téged, drága barátom s hol örökre farkasszemet nézel

gólyák hajóját úsztató, fecske-nyilat röptető éggel…

Hol van a halálos szaltó? A nagy ugrás? Dobpergő izgalom

mészfehér lámpaláz kaparászik a torkomon,

ha káprázva nézlek új világ, add, hogy igéidet tudjam,

ezer évet késett forradalmam oldalamon kibuggyan,

jönnek kaszával, karóval szikár, földosztó parasztok,

holdsütött álom: mokány lován Dózsa ül, figyel, vállra bontott

hajjal, arca sötét, orréle, mint halezüst, villan,

s eltünik: fekete pont üget az égen, a hajnal kanyarjaiban

kigyul, fényfogók közt izzik már tüzes koronája,

ha visszaintene! ha megismerne! – sírva nézek utána.

Az ősz csak hódít, vonuló sereg nyoma a tarlón, arcomon,

átgázol csíkos sátrakon, nő szép testén, virágbalkonon,

nem öl, vér nyoma nincs – a szívvel láttat be olyan

igazságot, mely pusztítóbb, mint fehér tüzű lávafolyam,

a vágy elé tart tükröt, a nyelvöltő álomkarnevál

mámorában jégujjként felszúr a Tény, álarcát lekapja a halál;

az ősz csak hódít, menekülő gímek, legendák homloka csattan,

a kísértés hordái rohannak el, állok a megvert vonulatban,

a nyár trapézait elengedtem, az ifjúság vakmerőségét

szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép

a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott

életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott!

Csatakos égből szédült

Csatakos égből szédült, kés-

élre megérett kétkedés,

elhúzódott ifjúság áll

a táj vasbeton oszlopánál.

Tájékozódnak fecske-körök

a leapadt özönvíz fölött.

Megránduló arcizmaimmal

jelez, hogy a szívbe nyilal

a vad futás, lábam még remeg,

hátra fordulva láttam meg,

hogy senki, senkise üldözött!

Állok, egy dalt zümmögök.

Hová tűntetek

Hová tűntetek cimborák?

Elzúgó egyetemi évek

padsoraiban ottmaradt

merész ifjúságunk szabad,

fennhéjázó könnyelműsége.

Hol vagy Sanyi s dzsúdós Lajos?

Kölcsön nadrágban randevúkra

jártunk s a lágy Ménesi út

karcolóbb dalt máig se tud,

mit mi énekeltünk berugva.

Szigorú plakátok alatt

ecetes bort nyakaltunk.

Hogy is volt? a nő, a szép,

a filmcsillag leszállt közénk –

volt álmot hessentő hatalmunk,

nekünk, kik mohó éhséggel,

álom-raj, szűz mélyből felértünk –

Tanultunk rossz szorgalommal,

bírkóztunk sok hamis lommal,

s egymást lestük, hogy mit is érünk?

Kenyérhez szelídült fiúk,

könyvek közt gyávult barátok,

hol vagytok? Otthagytam dacos

szívvel az iskolát és most

bánatosan gondolok rátok.

Ácsorgok üvegcsarnokban

Szívetekben akartam otthon lenni,

albérleti szobák magánya altat,

megriadok, hogy huszonnégy évemmel

néha nem érzem magam fiatalnak.

Hogy vágytam rád, futottam feléd, város!

Ecetszagú kocsmák, vad talponállók

melengettek, utcai nők keresték

szívem s rám deres idegenség szállott.

Nagyobb hittel menekülő, fatáskás

véreim, hallgatjátok gépek muzsikáját –

a mindig másé volt föld nem kötött meg

benneteket – itt se lehettek árvák!

Az álom húzott a könyvekhez engem,

kovácsműhelyből elfutott diákot,

az álomból, az álomból kapukká

boltozódtak fel hívó szivárványok!

A pályaudvaron leslek titeket,

szabad szombatok zsibongnak a rácsos

üvegcsarnokban, ácsorgok elszorult

torokkal s várom, ki ölel magához?

Újra látom őket

Ó, a csontig letisztult sereg,

élők szégyene, vándorol megint

szívtől-szívig, az „erőltetett menet” –

Most nyár van, béke, körte-harang ring,

üvegszárnyú lepke lebeg, üszök-

fényként kigyul, kialszik a tücsök.

És látom őket újra tágranyílt

szemmel: átlátszó bőrük alatt ver

a szív; ólomsúlyos táj; fák tövit

aludtvér- s mészszín-gombák lepik el;

eldől egy, mint óriás liliom,

s megy a sereg: vándorló fájdalom.

Ó, költő, te halálig hű, tiszta,

lélekig aláz érted fájdalom.

A nemzet most érti, mit vesztett, a

lélek most érti, mit kapott: dalon

túl a nem-alkuvó emberséget,

s erőt, mely nem szűnőn lázít Érted!

Álmomban otthon jártam

Sirály, nem kellenek a szárnyaid.

Sirály, elrohadnak a szárnyaid.

Azúrtemető földjét túrod,

lefoszlasz, kihülsz, pici halott,

fehérlik drótgubanc csontvázad.

Vasárnap ásít, bim-bam,

íme, vasárnap.

Fenyőgerenda-templompad

torokig húzódó fogsora,

öles pofacsont, vastag boltozat,

fekete nyelv: a torokból szól a pap,

fent verdes a kántor,

szúrós szemmel figyeli

tizenkét kurátor.

A toronyból Isten távírásza

lefülel s morzézza tovább

a hívek gyönge óhaját,

a harangkötelet markolássza,

csendít, kongat. „Kosztért, lakásért…”

– hozzáteszi a magáét.

Sirály lüktet húsvét egében,

föltámadt észrevétlen.

Átsüt rajta a messzi fény.

Függ szárnya keresztjén.

A rétekről, a kertek alól

szél iramlik, a kotlikba,

a fazekakba beleszagol,

fől a tyúk, sül a tyúk!

Szalad a hírrel a Fő utcára,

beszól a borbély orrlikába.

A pacsuli-boltot gőggel lenézi

a szomszédja, a rőfös,

a rőfösnek nem köszön

a bőrös,

s mindnyájukba bentreked a szó,

ha biccent a temetkezési vállalkozó.

Csönd van a teremtés műhelyeiben:

a kovácsműhelyben fogam készül,

a bognárnál csontom esztergálják,

a szíjgyártónál bőröm varrják,

a kötélverőnél hajam csepülik,

csönd van, csönd van.

A fényképész kirakata

hófénnyel lobban,

görcs arcok, tuskó mosolyok

a főnix-magnéziumban,

s örökké él az ifjú pár,

mirtuszkoszorúban a lány,

s a fiú gégéjén meredő

kölcsön csokornyakkendő.

Ebéd után izgága

drukkerek tódulnak a délutánba,

fortyog a libalegelő,

a nem éppen előkelő

futballpálya,

kölyök s felnőtt kiabálja:

„Jaj lesz néktek,

ha nem győztök, henteslegények!”

A dagadt mészárosmester, mint a páva

lépked a gyepen, alig fér a klottgatyába.

Int, hogy nem lesz semmi baj!

De nem lesz kisebb a ricsaj.

A komolyabbak, a vének

a szőlő bordáiban üldögélnek,

lassún mozdulnak s azt is néha,

nagy időt mérnek,

mint a szív.

Majd feketéllnek az ágak,

fekete vonalak

satírozzák a fényt szürkületté,

semmivé a fehér házfalat.

A fényképész-kirakat még

lobog, majd hamuvá ég

az ifjú pár,

mirtuszkoszorúban a lány,

s a fiú gégéjén meredő

kölcsön csokornyakkendő.

Emelkedik az ég, a sirálytemető,

szívszorító lesz a magasság.

Fejem fölött tótágast pici halott,

drótgubanc csontváz.

Sirály, hol vannak a szárnyaid?

Sirály, elrohadtak a szárnyaid,

míg lehunytam a szemem.

Ekloga

Játszik a szív az örömmel, könnyű

préda a szív –

rí a tücsök: ében, billentyűs

múmia-síp,

és a valótlan táj gyönyörűen

újra felém

úszik s mint a szívem, oly hűen

őrzi s kemény,

sziklakemény gondok kopárján

hozza derűs

gyermekkorom, hogy nagyon árván

tiszta, erős

így legyek én! Muzsikálj tovatűnő

édeni kor,

bár fed az álarc s férfira hűlő

táj betakar,

játszik a szív az örömmel, könnyű

préda a szív,

rí a tücsök: ében, billentyűs

múmia-síp.

Áprilisi köszöntő

Huszonöt év köszöntése

– nem érdemel nagy cicomát –

e vers, nincs márványba vésve

a dátum s bölcsőm rengése,

tisztelőn mégis összevágd

te szél, a rügyek bocskorát!

Borzas hónap vadóc fia

– címekben nem vagyok szerény –

nem szabad meghatódni a

siker előtt s szabódni, ha

nyakadba hull, hisz a napfény

besüt nadrágod fenekén!

Fontoskodók, álszerények,

lerí képetekről a vád:

„Hogy született, attól részeg!”

Huszonöt év, rád felnézek,

s most tisztelegve összevágd

te szél, a rügyek bocskorát!

Előszó a szerelemhez

Búcsúzni volt jobb: a bánat,

mint fogam közt a virágszál,

finoman lengett utánad

a szerelem félfordulataiban,

tetőtől-talpig könnyben álltál,

s én hol tragikusan, hol szórakozottan,

nagy átéléssel előadtam

a költő magánszámait.

S hogy mégis élve maradtam,

szorgalmas szívverések

térítgettek végül elébed,

hátamon az ifjúság káprázata lobban,

az őszinte kalandok végetértek,

sorompók csukódnak a szájsarokban;

s harminc évhez közeledve, alig

értünk az egészből valamit.

De hiányod már fájna; a megszokott

mozdulatokban keresem az okot,

az egymagasságra hangolt idegek

összjátéka, a félszavak, talán,

s az is, hogy féltesz s féltelek,

s együtt tutajozunk a nosztalgián,

míg a napok egykedvű hullámain sodor

világosodó partok felé a kor.

Így volt s múlt el

Mint idegről elpattant nyíl

nyomába surranó idill,

s lombon csücsül rézbőrű nyár,

s bivaly-csorda a vályúnál,

így volt s múlt el a gyerekkor,

recehártyán égő fényfolt,

mely szűkül s feketébe vált.

Moccan a kő-nehéz ifjúság.

Kopottabb éveim felelnek

Kopottabb éveim felelnek a vad

vallatásban: légy szabad!

S menekül komor példák elől

szívből az ifjúság, őszből a fecske-had;

milyen áldozatok árán

s milyen álmok határán

lettem én szabad?

Milyen szomjúságtól lettem én részeg,

s milyen ég száradt el felettem?

Miféle hitek, miféle gyönyörű tévedések

délibábja tartott bűvöletben,

hogy holdakat rókáztam, csillagokat köptem?

Mit pusztítottam el, aki voltam, a kölyökben?

Utolsó lélegzetvétel az ifjúságból

Szőrös, beesett, sovány pofával

szimatolok ritkuló ég alatt

fű-ízű, keserű kalandok nyomába;

tél szigorú mutatóujja rámcéloz, elolvad,

emelkedik tavaszi higanyszál,

torkomban az öröm, gerincem süttetem,

szárnyamat szárítom, vedlett télikabátom

rátok testálom, kihajtom üdén ingemet,

lelkemet, lúdbőrző nyakamat

kivásott járom kerülgeti vakon,

kínálkozóbb hattyúk nyakába szakad.

Lehet ám, lehet, ó bizony lehet,

míg füvek aprózzák szívverésemet,

hogy meghalok! Üveges arccal néz a gőg,

mögötte zúzmara-rondított kertek, virágok,

szutykos szánalom bemocskol, hullaszagú nyár,

tavaly elhullott álmok holttestén járok,

elhullott álmaimat rátok testálom,

üregeket, odúkat, amikben laktam,

s ráadásul ahány szuvas fogam van,

elkótyavetyélem fájó örökségem;

s nézem, hogy madár köröz az égen,

hanyatt a fűben s várom, hogy rámomol

sóvárgó szoknya, felizzó pokol,

várom türelmetlen, hogy a szám belekékül.

Undor fojtogat, lemondok az ebédről,

friss levegőn ökrendek, kihányom a talponállót,

koldust, stricit, kurvát, éhező vénasszonyt,

túlzsíros szakácsnőt, bablevest, szutykos pincért,

savanyú nyomoromat rátok testálom;

megállok az utcán, tisztán a latyakban,

szívemben tündöklő áhítat van,

medvék lógnak a fákon: az árnyak,

horpadt ágyékuk a húgytól sárga.

Eszméletem az emléktől árva,

bénán gondolok a vályogfalú házra,

lendületben a torpanásra, mindíg a torpanásra,

sirály hónalja, dér villan – a diákra.

Sirály hónalja, dér villan, hittel fűtöm a télikabátom,

micsoda hittel! Érte a próbákat kiállom,

s elémfarol, zsíros ülepét mutatja

minden hit mindíg hétpróbás lovagja,

legyintek, hogy a fogam belereccsen,

ha verekszem, nem magamért verekszem.

Üres zsebem kifordítom, veszek egy szál rózsát,

szívemet ne nyomja úgy az adósság,

megbocsájtok, ha ki ellenem vétett,

ifjúságom volt, elmúlt, szörnyű tévedések

mutatják föl mégegyszer e tavaszi üvegházban,

s ha fáj, csak az, hogy milyen könnyen leráztam;

nem az én dolgom ítélni, figyelni másra tessék!

Mögöttem szép remény s szép reménytelenség.

Huszonhat éve

Huszonhat éve csavargok,

s halhatatlan szavakon

tűnődöm, alább nem adhatom,

s nem magamért s ha vérre

megy, nem máséra, enyémre;

hazám van, de nincsen otthonom.

Hitemet nem vettem-adtam,

s tüdőm is van hozzá, bő,

fáradhatatlan paraszt-tüdő;

szívemen nikotin nyilall

át sárga, kis villámaival,

s kín is, bú is, hasznavehető.

Haszontalan hát nem vagyok,

huszonhat évet megértem

kevés húson, sok kenyéren,

többet ártani sem ártok,

mint a hites állampolgárok;

s erőmön felül én éltem.

Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér

pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,

hunyorgó szememet csalja kacér

fák lenge, korai levél-kötője,

szikrázó meztelenség, ablakok

áttetsző szemérmetlensége fog

ketrecébe, hogy kapjak új erőre.

Kapnék az évszak gyors alkalmain

mohó reflexekkel, mint lobban vészes

hirtelenséggel a kankalin;

szívem szertelen szabadságot érez,

a mindent-újrakezdés vad öröm-

mámorát, hogy bordám is börtönöm –

Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez

az égbolt is, a tűnt kölyökkori,

pedig vágyaimba majd belehaltam,

most pillanat alatt lekörözi

a szívem örömtelen diadalban,

s új eget keres, repülni muszáj,

csattogó szárnyat áhít az uszály –

s szárnyamat szemérmesen becsavartam.

S várom józanul, hogy majd összeáll

súlya, értéke szerint a rend bennem,

mint tavaszi vázlatból tömör nyár,

hogy alig kell valamit hozzá tennem.

Álom, hit anyagával összeér –

a madár akusztikája a tér,

vele él egyértelmű szerelemben.

Foggal-körömmel megvívtam kamasz-

időm, nem véreztem el kis csatákon,

ózonom e lőporszagú tavasz,

rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,

inal csikasz horpaszú február,

űzi, nyomában március dudál;

nyomomban hujjogató ifjúságom.

A szerelem évelő hite őríz

A szerelem évelő hite őríz!

Mogorva, vert egek vonulása

fejem fölött, evez az esővíz

lucskában a fecske szárnya.

Mert ősz lesz kint-bent s láthatatlan

lesz, mire felérnénk, a lélek orma,

hörögve s darabos szavakban

végítéletet hírdet a csatorna.

Védekezni nincs kedvünk, síetve

nem éljük le, amihez nincs időnk;

várunk szép hittel, egymáson feledve

szemünket: ki sikolt előbb?

Üzenet

Majd gyermek leszel, horzsolt térdeid

árulkodnak kurta szoknyád alól,

majd gyermek leszek, ölyv örvényeit

érzem zuhanni szívemben, csahol

nyált gyöngyözve kutyánk, tyúk ül a léc-

kerítésen, sós gerinc-ív a nyár,

még idegen vagy s akármerre mész,

semmit sem sejtő szemem rádtalál;

majd álmodsz még, mint visszaálmodom

eltűnő perceim rovar-sűrű

özönlését lámpás asztalomon,

majd álmodsz még lágyan, hogy jegygyűrű

ég ujjadon s blúzod már megfeszül,

tejfényben alszol kitakarva, ring

veled az ágy és érintetlenül

ébredsz s nézed szemed kék holdjait;

még idegen vagy és magamnak is

idegen vagyok, gyűlik nyelvemen

hánytató, jéghideg, kesernyés íz,

kínjaimat kiköpni nem merem,

félarcú ég, tövis-szája torony,

rándul rám, madár sisteregve száll,

mögöttem nád-hajlító alkonyon

tutajozik a gyerekkori nyár;

még idegen vagy, de majd ha veled

élek, elmondom, mint szerettelek!

Szüntelen eső

Szüntelen eső veri az ablakot,

álmomba bújtatlak, az álom felragyog,

minden ébrenlétem jéghideg,

csillogó falába rejtelek,

ázó nappalok, ázó éjjelek

suttogják: ég veled.

Éj alól sikoltva kitolat

tehénszín tehervonat.

Az a kín, az a szó, beomló beszéd

keresi tüdőm árva üregét,

szájpadlás magányát, fogak

zátonyán neved fennakad,

partra csapódik, holttestén mereng

elhagyott, könny-arcú szerető-sereg.

Ökörfej hold gurul, megalvad,

nyüzsgő volt-hajnalok kihalnak,

áttetsző délelőtt lakatlan

épül fel, ajtója lepattan,

fényképed a falon, léghuzat

mosolyoddal elszalad;

szüntelen eső hull, tajtékos szív dalol

gőzölgő, nagy-eres ég alól.

A mindennapok startjai

Kifeszítem kabátomat, mint a szárnyat,

gyere Kedves, repüljük át az ifjúságot,

áramvonalas testtel madárt húzó,

tüdőt döglesztő, eltáncoló láthatárnak,

mégegyszer, mi mást tehetnénk, nekivágunk.

Szerelem süvít, kicsapja a hajnal ablakait,

fölkelsz, munkába rohansz, megfagy az ágyad,

didergek, pedig nyár van, pedig nyár van,

utánad lódul s lezuhan a szívem;

mint túlbő ruha, lötyög rajtam a magányom,

féligszívott cigaretták nyüzsögnek, fehér

férgek a délelőtt romlandó testében,

előttem papír, az ajtót szélesre tárom,

a mindennapok startjai, a nikotin-lucskos álmok

röptetik dübörgő szívem. Egy kört a szerelemért:

a könnytől maszatos estékért, a szív alakú

ajkakért, a kocsmaasztal fölött ringó lampionokért,

a gerincemnél imára kulcsolt utcasarkokért,

az olcsó mozi rámcsukódó szemhéjáért,

a tél boxeres ökléért, a sivatag-ízért a számban,

mint külszíni fejtés után vöröslő falú

gödrök felbőgnek, csupa rom a táj.

Egy kört a cimborákért: a tudást száraz gigával

nyeldeklőkért, a nyáron hólyag-háttal aratókért,

a malteros ládát cipelőkért, az egy-nadrágos,

egy-hitű elszéledt barátokért, a kimaradtakért,

a lemaradtakért, a felbüfögő ecetes borért.

Egy kört a mámoros csavargásokért: a művészet

émelyéért, a becsapott kamaszért, már tudtam,

hogy nem leszek hegedűművész, bütykös kezemet

lóbáltam, horkanó, méregzöld tengeritáblák közt

jöttünk anyámmal s levél a zsebemben az Egyetemről,

hogy helyhiány miatt, sajnos… fölöttem megdermedt

őszi ég, tanyakút gerince nyaklik, s nekivágtam

összehúzott gyomorral s kifordított barna ruhában

az ifjúságnak s „vendéghallgatóként” Pesten

csontig fogyva az eljövendő világot kerestem.

Egy kört az eljövendő világért: a nagy medencéjű

hajnalokért, az álom nyoma csillog a füvön,

tizenhárom évem virradatig hallgatózó romantikája,

betöretlen csikók nyers tavaszi szélbe szimatolása,

pányvák elől menekülő nyakak árvasága, most is látom,

látom, amíg élek önkéntes sereged, Szocializmus.

Röpülj szívem, kudarcra, csodára ne bízd magad,

keserű füst ne csapjon égig életem nyomába.

Mint a láthatáron kifulladt tüdejű gépek,

mindennap hazatérek, mindennap hazatérek.

Megindító szerelem

Meginditó szerelmedet még visszaidézem,

nagyobb bukáson átfehérlik nagyobb szenvedésem,

madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja,

mi volt? könnyed hull, szivem a fájdalmat újra tanulja,

mint nyár alatt zsongó táj, hancúrozó, boldog,

megdermed lecsattanó télben s ragyognak zúzmara-foltok;

dérrózsák, jégkankalinok; vörösbegy-raj buggyan, elvérzik, megalvad,

vad alkonyként hírdet vesztett csatát, keserves diadalmat;

madár röpte szól, repülő hófehér csíkja rajzolja dörögve

el-eltünő arcod s mint a szivem, untalan újra kezdve.

S elém perdül fagylila cigány, fogcsikorgó majális,

utcán háló álmunk tévedés volt s a harc is, a futás is?

Iszonyodó szüzességünk, mely nem feküdt, sohasem feküdt össze

gyávasággal, hazugsággal, legalább jobb-e, legalább több-e?

Felelj; s ha kínoztalak! Volt hozzá jogom, nem volt?

Szép fejed, tört gerincű virág, fáradhatatlanul bókolt,

s ragyog fönt, hová soha nem értünk, életem űri árnya:

mosolyod érthetetlen, mindent megbocsájtó szivárványa,

s visszahárít kínt, tévedést, kudarcot irgalmatlanul szívemre;

magam lettem újra gyötrelmeim nemzője s vemhe.

Én kihordom kínomat, boldog szülésre várva,

elvetélt kínok közt szerelmemnek mi az ára?

Ifjúságom helyén feketedő ravatal van,

szívem megfogamzott s szerelmembe naponta belehaltam.

A célt vágyamhoz mértem, a beteljesülést túlméreteztem,

tévedés volt, hogy vesztesnek érzem magam a győzelemben?

Uj erkölcsünk, hitünk, a szigorú nyomoré, nyálkás égből villámlott;

ki látta? Csont-igéket szóló, felszakított szájjá hámlok.

Ki látta? Ki látta? Mibe fáradtunk bele s mibe haltunk bele ketten,

hogy sikoltva menekültél s néztem utánad moccanatlan bűvöletben.

Hattyú sikoltás, ha majd felérünk sorsunk csúcsára,

hattyú sikoltás leszel, ifjúságom örökre kitárva,

a szívnéma áhítat, szűz pitvara gyönyörű hitemnek;

ahogy szeretni akartunk, figyeld majd, úgy szeretnek.

Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled

csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek;

visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre,

csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve;

madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja

feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja.

Utcán csavargó

Utcán csavargó szép korom

felidézik majd idővel,

kik látták szélfútta szívem

mozi előtt egy nővel,

s kiken a költészet

nem fogott semmiképp,

átlényegíti őket

a lakbérhátralék.

Megőrzik arcomat, talán

nevemet sem felejtik el,

akikkel a munkásszálló asztalán

kártyáztam-ittam, míg a telt

dobkályhán szalonnát sütött apám,

s lopva a kártyámba figyelt,

nem faggatott-korholt, csak a szeme

vágott: nem vittem semmire.

S hogy nem vittem semmire, törleszkednek

emlékemhez, akiken jó kabát

jelzi a testi s lelki kultúrát,

hátamba gombostűt döfnek:

díszpéldánya a mélyből-jöttnek,

csiszolnak jambussal-mivel,

majd parasztosan köpnek;

szívemet nem érik el.

AJÁNLÁS

Barátaim, kikkel együtt

hallgattam a locsogók hadát,

emlékeinket se szeretjük,

mondjuk el ezt mi legalább,

nem kínlódtunk önként, muszáj volt,

s jó lenne már másról dalolni –

dobhártyánkba valódi

tél, dermedt tüdővel harákolt.

Búcsú egy nadrágtól

Eredeted homály fedi

hallgatag,

kifordított állapotban

kaptalak.

Lehet, hogy voltál jól ápolt

dandy-é,

lettél ifjú költőé, egy

senkié.

Ki nyűtt s hőben-hóban hordott

eleget,

s tétlen is száradon csapta

a legyet.

Feje alá rakott éjjel,

úgy vasalt,

s álmodott egy egész öltönyt

s diadalt.

Vagyis hetet-havat, zsíros

álmokat

éhomra s csikarta hozzá

a fogat.

Üres zsebed nagy szigorral

öldöklé,

s nem lelt benne soha mást, csak

az öklét.

Nadrágjához passzolt ő, mint

folt s a zsák,

s hencegett, mint Cyrano de

Bergerac.

S dünnyög: szép szóra a nő mért

nem felel,

s a szerkesztő izgalmában

félrenyel,

– mert mint holdas költői kép,

rímkovács

álma: térdnél kivillan a

térdkalács.

Hová is vesztél, türelmes

jó barát,

zálogban hagytalak s molyok

foga rág?

Emlékembe visszahoz a

kegyelet,

mikor szívem tünt időkkel

enyeleg.

Kávéházi asztal

Toldd meg léted egy arasszal –

szólít a kávéházi asztal,

s a halhatatlan papíron

eltűnődve leírom,

hogy mit akartam tenni itt,

jó, vagy rossz megfejtéseit

a nagy alkalomnak; vélt lehetőség

szigorú, elképzelt hősét

okítom, mert egyszer testet ölt s teremt

a meztelen lelkiismeret,

s mint ahogy felküzdöttem én

magam, sorsom példa még lehet,

s szándéknál több a költemény!

Öregedő nők szerelmét

fiatal szíved ne csúfolja,

egyszer belőled is ellép

az ifjúság s lágy bőr-holdja

lesz szemednek s gőgöd

kicsorbul majd, mint fogad,

neked sem lehet beletörődnöd,

gyűröd arcodon a ráncokat,

hátrál előled majd a nyár,

guggol, felröppen a láthatár

szélén az ősz, csapzott madár,

s kárörvendően riogat:

mi volt, mi volt? S a csoda hol marad?

A következő szívverés

Végül ki hajszolt, mi hajszolt,

hogy verset írni sosem volt elég

időm s türelmem, gajdolt

helyettem ritmus-törmelék;

A lélegzetvétel pihenés volt,

úgy bizony, szárnytőből ömlő ég

derűje az elkapkodott

szerelmek, álmok idején.

Jó volna már a kidalolt

vágynak fővel éríntni küszöbét,

s bevárni csendben, mint a férfikort,

a következő szívverést.

Innen kiáltok

Innen kiáltok vissza majd;

szeptember akadozó tüdővel

fúj ködöt, csörrenő fecskerajt,

– sorsom soronkívül dől el!

Torkomban a sírás, az égen

visszatartott eső kapirgál,

egy ország helyett álmodtam ébren,

egyedül tovább hogyan is bírnám;

hogyan is történt, hogyan is kellett

megállnom zápult viharokban,

hadartam az egyetlen szerelmet

életemnél is konokabban;

s vágy vágyban oldódik, az évszak

elfogy s újra lesz mit félteni;

ragyognak árván a hajnali fagy

fényében a nyár ürülékei.

Két évszak között

Soványabb délelőtt, beesett hassal

ődöng az utcán, fehér inge lobog,

tarkójára ugrik a téli szél; a kamasszal

egyezkedem, aki végleg itthagyott.

Nyíló-csukódó évszakok közé dugom a lábam,

hogy valamit még megértsek

abból, aminek nekivágtam.

Kínlódnak belül a véredények

olthatatlan szomjúsággal s visszaköpik

a hullaszagú, orrfacsaró eszmények

fertőző, alattomban ömlő váladékait.

Lefittyen az égről, mint puha lóajak,

a nosztalgia, mögötte a kín fogsora ropog,

eszméletem, bárhogy feszülök, alulmarad,

henye vágyak közt nyitott szemmel álmodok,

a remény repül bennem, mint a madár árnya,

mentholos hűse tüdőmet bejárja;

csukló-reccsenés, lábszár-pendülés, a tél csontját törik,

szívemben rezzenéstelen fegyelem őrködik.

Láz nélkül

A romantikus szenvedés is elhagyott,

hűvösen néznek láz nélküli nappalok,

ágáló ifjúságra fanyar férfi-humor,

mely friss még s túloz is s szájszegletre forr;

tékozló dac, vallató hit, az álomi menet

fel-feltűnik még a riadt város felett,

fogszorítva nézem, hogy foszlik szét hősi

szívünk, az alattomos jólét legyőzi –

nincs nyomor véreim közt s nem tudom, mi bánt,

mint hontalan fut álmában toronyiránt,

rohannék, merre? A honfoglaló nép vezért

cserél útközben, de új hazájára talál –

Mint hamis pénz, kong a végtelenhez mért

álom; komolyan kezdj el dolgozni már!

– biztatom magam – láz nélkül, józanul, konok

dühvel, szerényen és mint a nappalok

üvegtáblái hajnalban, a világra kiláss!

Nem emel föl s nem ment meg semmi más.

Az első kör után

Szigorodik szívemben a világ;

a hullává tiport nosztalgiák,

a vert csatamező, kamaszkorom

feltámad: büszkén végiggondolom,

mivé lehettem volna, ha a had

későn érkezve, széjjel nem szalad!

Hős-jelölt voltam, kovács-fi, aki

népét, magát indult megváltani,

visszfényei a forradalomnak

káprázó-vak szememben lobogtak;

s nem volt s nincs más mérték: konok

én szószerint vettem az álmodót,

új égre felkent látomásokat,

kopott ruhájú ifjúságomat –

Későn jött hadam mind leölve, vagy

ki él, fogcsikorgatva elszaladt,

nyomán keserű lett a fű s penész

tajtékzik erdőn, hová belevész;

leölt nosztalgiák, szép álmaim,

mésszel leönt az ősz: dérrel borít,

és mint a tél, örökre eltemet

didergő férfikor benneteket;

s mint szemtanú, ki életben maradt,

számolni kezdem a halottakat.

Borban elúszó esték, émelyig mámor

Borban elúszó esték, émelyig mámor –

szívem iszonyún rugkapál, iszonyún álmodik,

náthás orrú ősz szipog, mélyen harákol

a tömött kocsma: lucskos tüdő, nyeli a nikotint;

a falhoz támaszkodom az utcán, fehéren,

csak hit vagyok, mely kancsal szemsarokból

néz föl s csillagot keres a köldöktelen égen,

csak én vagyok halálos józan itt,

ki a torokig húzódtam fel vadul,

hogy kiökrendezzen vagy kikiáltson

a fájdalom vagy öröm, ha nyomtalanul

eltemet szépnek álmodott világom.

Vetkőző lélek, megperzselnek a magasfeszültségek,

zümmögnek a behavazott idegek, mint a távvezetékek,

sírnak az éjben, a sírás majd lehül,

a szív üregei, a fájdalom gödrei befagynak,

csillagot keresek s jóhírt emberül,

s mióta élek, sohasem magamnak;

a rendért tapogatok elbukva, felállva,

a belül imbolygó nagy árnyékok között,

s derűsen emlékszem még a tájra,

mit elhagytam s ahol a nap sütött.

Bartók

A gyorsan üszkösödő nyárból

didergő háta világít –

hajtogatom elszomorodva.

A húsz éve kihült magányból

jó lenne felejteni valamit,

ezüst fejét, az öregkori

fényképek dermesztő trükkjét,

ahogy halántékát szelíden

már kezébe fogta az öröklét;

mikor bőröndnyi kottapapírral hajóra szállt,

mögötte örvénylett s elsüllyedt Magyarország.

S feltámad bennünk, aki volt: árva.

Magára ölti önként, ami fáj,

csupasz idegét húrolja a zongorára,

s szikla-élű dallamot dobál.

Az eszméletünknek világító véglet,

a világgá kapaszkodó magány.

Zenéje, mint a gerinc, belénk szúródik;

erkölccsé vált s erkölcstelenné tett

mindent, mi más ütemre ordít,

tingli-tangli ábrándot, túlcukrozott nótát.

Állunk előtte lehajtott fejjel,

szigorú szíve meg kell hogy áldjon.

Csontos ujja kopog koponyánkon.

Virág-mondóka

Hérics,

hunyor,

iringó,

tavasz vizén elringó,

szellőt űző sarkantyú,

hó-ködmönön karmantyú,

sárga, kék, zöld villanás:

évszakok szemaforjele,

moccanatlan utazás.

Könnyű égnek nekivág,

éren át és réten át,

száll a bürökgémorr, sőt,

hasítja a levegőt,

lentről nézi őt:

lándzsás útifű,

borzas turbolya,

folyondárszulák,

s a bús májmoha.

Repül, de hova?

Hömpölygő zöld folyamon,

málló talajon,

hasal a nyár ingó békatutajon.

Földi tömjén füstje száll,

csavarodik,

kavarodik,

mintha volna sűrű illatos szakáll.

Totyog,

lépked,

ide kipp,

oda kopp,

fehér libatopp.

Erdő mélyén szimatol

nehézszagú gólyaorr,

tudatáig nem hatol:

rajta kivül senki sincs

se közel, se távol,

hiába is szimatol.

Üröm,

pimpó,

rókasás,

kellemetlen utitárs,

üröm: keserű,

pimpó: tikkasztó,

rókasás: kezet-lábat elvágó.

Kapaszkodik pap palástba,

nadrágszárba,

szamár gubanc bundájába,

villog sárgán, rémesen,

a vajszínű ördögszem.

Bár nincs neki diplomája,

mégis nagy a tudománya,

ha itt fáj és ha ott fáj,

meggyógyít a varjúháj.

Lélegzik a tüdőfű,

közben mereng ő,

lélegzéshez legjobb a

hegyilevegő!

Kigyószisz felsziszeg:

ó egek, ó vizek!

Kornistárnics recseg-ropog:

hol vannak a bombardonok?

Hallgat mélyen, mint a kuka

macskafarkú veronika.

Bokormélyi remete,

szól a pemete:

elsüllyed az új ladik,

ha nincs feneke!

Monilia,

imola,

a nap

estbe

fordula.

Vizenyős félelem,

őszi oroszlánfog,

megretten a nyúlárnyék,

didereg, vacog.

Az ég szürke lesz,

bizony szürke lesz,

s fehér lesz majd a rét.

Esengjünk erősen

újabb tavaszért.

Az emlékező makadámút

Az emlékező makadámút tankot

görget álmában, átlőtt fejű katonák

masíroznak s végtelen géz csavarodik utánuk:

a holdfény, ölmeleg géppuskafészkek

szólítgatják kanyarban, csúzos kilóméterkőnél,

faluvégen, s kikerüli, hányszor már, a roncs

repülőgépet az üszkös, villogó fogú pilótával,

s megáll hosszasan a kriksz-kraksz csontokkal teledobált

tömegsírnál s tudja, hogy nem messze a gyilkosok

gerince fúródik, mint fehér halszálka, az árokpartba,

síet, hogy megtalálja azt a csöppnyi lábnyomot,

amely a legjobban fáj, menekülő gyermeké volt,

akit hátbakaszált gépfegyverrel az üszkös,

villogó fogú pilóta, siet, mert hajnalodik.

Télen sószínű csontokkal álmodik, nyáron illatokkal.

Égett-hús-szag, izzadtság-szag, benzin hánytató szaga,

jázmin hónalj-illata, baltacím tüdő-illata,

levendula rothadó gége-illata, kökörcsin máj-illata.

Tavasszal kloroform ömlik a fákról, szétlőtt

vöröskeresztes kocsi bűzlik, injekcióstűk bizseregnek,

fehérköpenyes szanitécek foszlanak a strand édeskés

hínár-szagában s a kabinokból alsónadrágos tisztek

buknak ki, mint kagylóhéjból a remeterák.

Mikor is volt, mikor is volt, már nem emlékszik

pontosan s az álom mindent összemos, de a helyet

tudja, ott, ahol most horgászbotok lógnak a vízbe,

a csöndes üdülő mögött, a folyóparton, már a had

elvonult s két szökevény katona, az egyik üldöző, a másik

üldözött birkózott némán s az egyik, üldöző, üldözött,

átharapta a másik torkát, még most is hallja a porcogó

ropogását. Síet, mert hajnalodik és sok álmodnivalója van,

pedig csak mellékút, kevés forgalommal s egy darabig

a folyót követi, fűzfák mentholos lélegzetét

szimatolja, távolsági sofőröket csábít fürödni,

s könnyű szandálú nőket nyáron apró kalandra,

s míg a teherautó várakozik, gutaütéses hűtőjében

felforr a víz. Most megrázkódik, mint iszamos hasú

teknőcök, tányéraknák másznak rá nehézkesen,

s iksz-lábakon szögesdrótakadály üget át rajta,

s rögtön megtelik halottakkal, katonasipkákkal,

aluminiumcsajka verődik fennakadva, mint a kolomp,

sokáig hallja még monoton zenéjét; ősszel hangokkal

álmodik, robbanás dobhártya-szakító csöndjébe

géppisztoly tücsök-cirpelése soroz, aknavetők ugatnak

torokhangon s gyomorból böffent az ágyú, öblög

visszhangja hosszan, málló ég alatt repülő

gurgulázik, vadlibák gégemikrofon-hangja recseg,

s tudja, hogy ősz van, szalmásszekerek imbolyognak,

mézédes tökök rázkódnak a saroglyában, telipofájú

hörcsög kétlábra áll, figyel, ürgék füttyöngetnek

az elárvult mezőn, ezüstlap csusszan a láthatár

felől, a dér, fehéredik az ég s kékbe vált,

s az emlékező makadámút megtalálja, ami legjobban

fájt, a csöppnyi lábnyomot, felsóhajt. Megvirradt.

Empromtü

Álomszerű télvégi fény,

mint a vakok fehér botja,

villan, rámmutat. S könnyedén

már a könyökömet fogja

az őrangyal: vízitömlöc-mély

gyerekkoromból utólért,

megismerem izmos, kevély

szárnyáról, hűs sáfrány, s babér

illatáról; s itt van ő is,

az ördög, az óraszemű:

pucér hasa hántott kőris,

a lehellete keserű.

A két régi, tiszta véglet

hite újra közrekapott:

ez leüti öklével s az

fejembe nyomja a kalapot.

Ajtót nyitok rád

Ajtót nyitok rád hirtelen, felriadsz a szerelemből;

hová álmodod magad, az ajtórésben mi tündököl?

Milyen egérút nyílik, szívdobogva milyen kerítő gondolat

szöktetne, hogy könnyes-furcsán, mint a gémláb, megtörik nyakad?

Hová is futnánk, hová is futnál? Az első kanyar visszahoz,

csak a szemed lett még szelídebb, csak az irhám csatakos;

szíved előtt alulmaradok, mert alulmarad a világ szívem előtt,

kimosod csapzott szárnyamat s mint az ejtőernyőt begöngyölöd,

nyár füstjét szimatolva zuhantunk, emlékszel még talán,

most hallgatod: ablak közé zárt törtarany dongó muzsikál,

leoltod a lámpát, fogad közé szorítod az inged, úgy vetkezel,

eltajtékzó életembe nyugtalanul belefelejtkezel.

A hétéves Odüsszeusz

Kormos Istvánnak

Fejesvonalzó tollszár írka

a képzeletében példás rendben

apját nem ismeri nagyanyja becézi

fogódzik szigorú tenyerekbe

Az árvák koravén mosolyával

nézi a viháncoló gyerekhadat

hívják nem moccan mint a moha

az iskolakerítésre tapad

S indul feléje már fölrepült

amit majd meg kell álmodnia

a tutajt harapdáló Földközi Tenger

s a fenyőillatú Normandia

Szegény Odüsszeusz

Szegény Odüsszeusz a kutyád se ismerne meg

s a lúdtalpas pincérek nem köszönnének vissza

ajtócsapódás halhatatlan emléke szívedben

holdas háztetők fehér síkjai dőlnek a kései

magány a megrendült eszmélkedés fájdalmába

állsz a villanykörte alatt ősz csorog köréd arcodra

semmit se bántál meg és semmit sem akarsz újra

köhögősen hozzá görnyedsz a többi öregekhez

vakít vakít elviselhetetlenül villog amit megéltél

életnek túl szabad álomnak hihetetlen emberi lélek

gúnyosan nézel a poros lomos homályos égre

Dallam

Fecske-emlék villan el fehér hassal –

tizedmásodpercnyi évek, űri naptár.

Mit is kezdhetnék, mit is a virradattal;

ránézek: a park zöld üveg, elfordulok: jégkristály.

A hajnal örökösen ígér, ablakhoz nyomott arcomat

majd meglátod egyszer és akkor már nem felejtheted –

horizontomról fordul, mint vörhenyes farú lovak, a nap,

majd veletek megyek egyszer óceán-ringású reggelek.

De addig várlak, a megritkult időbe beleveszve,

ha majd megjössz, simítsd meg arcomat, a bútorok élét.

Sirályok zokognak s lecsapnak elképzelt kezedre,

s elnyeli őket a fal, a szobát az örökkön fehér ég.

A szerelem évszakai

Kék dal csap fel mint a tenger

az utca a medrét mutatja

még alig éltünk még alig éltünk

nyár hatalmas arca az ablakokban

mosoly villanása kivilágított vonat

a lágyan beomló kapualjban

higany ömlik föl a lépcsőn

menekülő lábnyomodat befoncsorozza

henger alakú fény csönd csönd üvegudvar

szárnyad kapirgál a falon

átzümmög hozzád a tenger

lecsüngő kézfej pálma árnya

higany ömlik föl a lépcsőn

korlát fehér gerince villog

Ősz üszkös arca az ablakkeretben

kapaszkodsz csatakos lovakba

végigvonszol a fájdalom az utcán

fehér delfin föl-leverődve

ázott esernyők lehorgasztott válla

álmatag keselyük ülnek ujjamon

majd elmondom majd elmesélem

szerelmem árnya a tér fölött

a hajdani s az eljövendő

fájdalmak álmok villanások

szerelmem árnya a tér fölött

behavazott hinták zúzmarás suhanása

S megint tiszta tiszta s irgalmatlan

tél arcom a megfagyott ablaküvegen

álmodban a moccanatlan tenger

dereng fönnakadt melled csönd-iker

combod kecses lábfejed kitakarva

foszforeszkál a szoba egykedvűen

átsuhanó napok sóhajtása

elveszett évek barnuló árnya a falon

fényképek gödre üres négyszöge

a vágyakozás kimondhatatlan szomorúsága

arcom a megfagyott ablaküvegen

álmodban a moccanatlan tenger

Orpheus keresése

Hajóroncs szárad a fövenyen –

elképzelt hajóroncs. A katasztrófák

egyszerűbben és szánalmasabban értek

véget a szűk mellékutcákban,

s a fékcsikorgás dallamára elmormolt

énekek senkit se hoztak vissza

a halálból. A dunai gőzössíp

föl-fölszúró sikolyára csak

a kutyák fölnyúló füle válaszolt.

A túlsó parton a halottak árnya,

talpuk alatt légáramlás csobog;

a leendő halottak árnya! Ontja

a képzelet, mint a lecsúszó vagonajtó;

számlálja, mint az elszürkült arcú

írnok; méri, mint a mázsáló billegő

nyelve. A vallomás határa,

az ítélet vége, a szánakozás

hiánya űz utánad okarina szájüregű,

kinek a lélegzése is zene.

Lehordom rólad a törmeléket,

a galvanizált szemétdombot,

a holttested fölé épített filléres

mutatványosbódékat és elsiratlak,

ahogy illik, képzeletünkben hányódó

halott; örökre befalazott ablak.

Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból

Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból;

éren át, réten át, a mélyenhűtött űrön át

sétál szívem, elege volt a fájdalomból,

nem kelleti magát, nem hord tajtékból ruhát.

Már éldegélnék. Hátamon az ablak szárnya,

éj-nap, éj-nap, nyílik, csukódik holtig.

A magány: a falon szívem halhatatlan árnya.

Életem elfogy, elárul, örökre elkallódik.

Három ikon

Paszternák

Ablakkeret végleges könyökébe fogva

egy égdarab, egy hasonlíthatatlan ég.

Ház sincs hozzá, templom sincs hozzá.

Kéretlenül áramló fényesség.

Jeszenyin

Ezüstös sírás fonalán lóbálsz, Uram,

magány sztyeppéjén, szerelem hómezőjén.

Ha megállnék… De eleven ingád suhan.

Ha megállnék, arra tudnál-e törvényt?

Majakovszkij

Szabad égbolt alá illő taglejtések,

állványzattá ácsolt mondatok.

Rajongók, bámészok, patkányok lent a téren.

Hipnotizálja a felkelő napot.

Gilice-síp

Tamkó Sirató Károlynak

Gyalókára gyalog mentünk,

Vencsellőre elcsellengtünk.

Görgetegen átgörögtünk,

Tiszasülyön elsüllyedtünk.

Gyónon gyóntunk,

Nyőgéren nyögtünk,

Dadon dadogtunk,

Bujon bújtunk,

Duzson duskáltunk,

Dőrön dörmögtünk,

Acsán acsarogtunk,

– szemünk, szánk tátva,

így értünk Tátra,

s bedugtak, mert nem köszöntünk,

Zsákán egy zsákba.

Bicsérden a bicsérdisták

ránkolvasták a bűnlistát.

Mecsekszakálra mekegve

kecskepatákon mentünk be,

sem aranyért, sem bagóért

nem találtunk egy jó bordélyt.

Orfün fű nőtt az orrunkból,

kaszát fentek irgalomból.

Sósvertikén vertikális

cíncsatorna, menny-kanális,

lüktető nagy isten-erek

kint a ház falán függenek.

Ásványrárón a föld alatt

nyihognak az ásványlovak,

– szemük éjjel fölparázslik –

egy sem pókos, egy sem sántít.

Gigén elkérték gigánkat,

s rajt egy búsat trombitáltak,

aki hallotta gigánkat,

szeme lassan könnybe lábadt.

Kömlőn tömlőbe,

Süttőn sütőbe,

Ölbőn bő ölbe,

Kámon kámzsába,

Bödén bödönbe,

Zsibriken ibrikbe,

Pátrohán potrohába,

Penyigén

zöldültünk vén venyigén.

Bősárkányon szappannal

mosdik a szárnyas, körmös hal,

míg az apja kövéren

szunyókál a főtéren,

s rámordul: „Még ezer év,

s igen híres lesz e név!”

Etesen etessél,

Pátyon pátyoljál,

Imolán szeressél.

Sárfimizdón mocsár hömpölyög,

várj rám éjjel-nappal: megjövök,

gerincem csontfokán hold lépked,

meótiszi tánchoz fejéked.

Ukkon egy mukkot,

Kosdon egy kost,

Küngösön egy inget,

Epölön kölest,

Látrányon kátrányt,

Upponyon puttonyt,

Méhkeréken lépesmézet,

Apcon, Pencen szövőszéket.

A horizonton gurul Görömböly,

álmod pinceajtóján dörömbölj!

Ősök

A földben alusznak az ősök,

a földbe visszacsúszott létrát

tapodják hetykén reménykedve,

úgy ám, a zöldfülű gaméták.

Jövőbe kilőtt álmok; miként hajdan

engem megálmodtak az eltűnt

férfiak és nők, átvészelvén

kihült időt forró szerelmük.

Letörök, furakszom a régi

parancsra, amit átvevének

és őríznek a kromoszómák

konzervdobozában a gének.

Hajszálam se hullhat véletlen,

s nem vágyom a szabadulásra

e kötöttségből, sőt örülök,

hogy nem is hasonlítok másra,

hogy önálló változat lettem,

földben porladó szívverések

sétáló hangszere; új visszhang

halál szájából fújó szélnek.

Naplemente Bolond Istók úr ablakából nézve

Csúszik lefele tornyon, kéményen, háztetőn a Nap.

Egy harangozó, egy csóka, egy macska nyakonöntve áll,

megmerevedve az alvadt fényben feketén koromlanak,

s már ami az ablakon belátszik: lazán ülepszik a táj.

Redőny surran s a fűszeres a trafikosbódén bekócog.

– Alkonyul – mondja lágyan. – Holnap is lesz még

nap! – A trafikosné megigazítja fején a kócot,

s rövidlátó szemével elolvassa a legfrissebb koreszmét.

A dohánygyár falábú portása révülten piros ultimóra

csücsöríti a száját, még régen, a huszároknál tanulta,

pajzánul kacsint, mint a hal, a bajuszos takarítónőre,

– Menjen maga vén kótyagos! – mondja ez, ám nyakig pirulva.

Az egyszerű boldogság áramló vize az ablakon beömlik,

a diófakeretből a gobelin-angyalok kiszállnak.

Hazai naplemente, nem vitás! Számolj el huszonötig,

s ne irígyeld soha többé férfias hangját a szamárnak.

A puszta vágyra

A puszta vágyra kinyílnak a fotocellás falak; minden

különösebb vágy nélkül megtelik a szoba az elfelejtett

évszakokkal. Most a tél vonul el. Sírkőre húzott kabát,

pirosszemű ökrök, az éhségtől görbe venyigekutyák. A

homályló utca fölött magasan iramlik a havas vasút-

töltés – honnan jön? hová megy? Ketyeg a szívben a

kérdés, mint az elalvó falon a kakukkos óra. Talán a

sírkőre húzott kabát? A pirosszemű ökrök? Az éhségtől

görbe venyigekutyák? Reggelre fehér lesz minden. A

csillagok alól hull a hó.

A halott katona hazajött

A halott katona hazajött, lecsatolta vériszamos roham-

kését, nyakából a megfeketedett dögcédulát, sarokba

állította a lángszórót és így szólt: először a gyalogosok

pusztultak el, azután a harckocsizók szenesedtek el a

harckocsikban, azután a pilóták foszlottak szét a leve-

gőben, azután a tengerészek édes húsát rágták csontig

a halak. S mivel senki se válaszolt neki, így folytatta:

azután mindnyájan elkeveredtünk a földdel. Házakat

építettek fölénk; utcákat húztak, parkokat ültettek

fölénk. Sírkő-halak verődnek a sétahajó oldalához.

S mivel soha senki nem tudott válaszolni neki, így

fejezte be: pedig semmiben sem különböztünk tőletek.

Jóslat

Madarak fürdenek a kirakatban

elhagyott arcaim homlokom végtelen sávja

ez fájdalmas az dühödt amaz vigyorgó

ahogy éppen az elvándorló utcára kinéztem

azután az ajtók váratlan rothadása

a hirdetőoszlopok a tűzfalak a háztetők menekülése

a csillapíthatatlan szűkölés a falak tövében

végül a könnyedén fölszáradó szégyen

Reflektorbelső

Drótok, csavarok a szuroksűrű homályban; a drótok

kifelé vezetnek, szélesedő zümmögés terül a nem lát-

ható tájra, mint a szőnyeg, talán már alkonyul, vo-

natfüttyök lágy villámlásai erezik az éjszakát, amely

íme, örökkévaló. Csak a tágranyílt szem látja az öreg

bútorokat, a kardot villogtató szekrényéleket, árnyék-

nyulak tintafolt testét a falon, a fényképről lenövő

nagypapabajszokat, a fiókból-fiókba surranó egy-

színű kaméleonokat. Félálmok vándorolnak, mint a

kromoszómák. Fogatlan vének iskolacsengő-ízzel a

szájukban alszanak el, izzadva ébrednek, mert ál-

mukban kinőtték a bölcsőjüket. Csak a tágranyílt fül

hallja az alagútba fulladt mozdonyok halálsikolyait,

a fényesre subickolt bakkancsok borjúbőgéseit, az el-

szakadt cérnaszál vihogását. Végre az elnehezült

szempillák, az elsompolygó vekkeróra, a tükör infra-

vörös lobbanása. Idegenkedő ujjak a kapcsolón; a

megismételhetetlen mutatvány émelygése.

Párbeszéd

– Voltam, vagyok s nem leszek. De legfőképpen voltam: mint leengedett vizű medencében nyüzsögnek a fürdőzők, meztelen, barnára sült s fehér karok, hátak, összegubancolódott mozdulatok eleven sírgödre, meszelt holdfénybetűk: MÉLYVÍZ CSAK ÚSZÓKNAK, HULLÁM NEGYEDÓRÁNKÉNT – nézem a parton ülve a medencét: az én arcom, az én mosolyom, az én hátam mindegyik, egy nyári fürdőmedencére való boldogság s egy tömegsírra való boldogtalanság.

– Jónapot, jóestét, jóreggelt!

– Huszonkilenc éves vagyok, a legszebb kor! – mormolom, míg sietősen fölrántom a kabátomat; dúdolom félrehúzott pofával a tükör előtt, míg borotválkozom; suttogom mélyre eresztett hangon a nő fülébe, hogy kéjesen lecsukja a szempilláját; s kiáltom őszintén megrémülve a kancsal elektromos angyaloknak, a villanypóznáknak s vigyorgó, diadalittas plakátoknak.

–… mert nem tehetünk másképp, semmiesetre sem tehetünk másképp, értse meg végre, hogy nem tehetünk másképp!

– S a huzatos utcasarkokon falra tapadva, mint valami apró állat: hőmérő vacog s higanynyelvét torkába visszahúzva egyetlen feladatként mutatja a fagypont alatti telet – s előtte állva elgondolom – nyelvét öltögetve a csiricsáré tavaszt, elvörösödött nyakkal a gutaütéses nyarat s vállát vonogatva az ázott lópokróc szagú őszt; pár perc az egész, míg ízlelgetem az évszakok változását s mosolyogva üdvözletemet küldöm a hőmérők Európát átfogó hálózatának. Így utazom én azzal az üdítő lélegzetvétellel, mint aki fulladó tüdővel partot ér!

– Na persze, nem itt tartanánk, ha minden ember, a maga helyén természetesen, a vérét hullatná, ha kell, a holnapért!

– És kitárom ablakomat a csillagokra, állok az ablakkeretben, sóvárgó arcomat fürdetem a sötét vízként csillámló éjszakában, hajóroncs-arcomat áztatom a tengerfenék-éjszakában, kőszén-arcom alágördül a bányaomlás-éjszakában; mint fekete reflektor, az ablakkeret körbefordul a szikrázva szaporodó űrben, a felrobbant gondolatként széthulló űrben, s moccanatlanul várom, hogy hajnalodjék, mint akit hipnotizálnak.

– Mert kérem, képzeljük el, ha sikerülne az osztást és a kivonást megszüntetni, s a fejlődés során az összeadást is kiküszöbölni, s viszonyulásunk egyetlen lehetséges alkalma a szorzás lenne! Hatalmas szorzótáblákká válnának a temetők! Mert ugye, azt Ön is tudja, hogyha minuszt minusszal; egyszóval a hibaszázalékot fölkerekítve, végül eljutnánk a halhatatlanságba!

– És újra a hónalj puha gödre, mellbimbók májbarna csillaga, szempillák evezősora, a csípő Janus-arca, szerelem, szerelem, hosszú lábak virágalakban a stadion gyepén, az önkivület pázsitján, a nyári ég vakító mosolya alatt.

– Maga az az izé, akit ideküldtek? Nagyon sajnáljuk, az irgalomkeretünk kimerült!

– És újra a hajnal küllőző menetelése, a tündöklő eszmélkedés sóhaja, égboltnyi visszhangja álomnak, vágynak, gerincroppanásnak, álkapocsreccsenésnek; a tél ablaküvegarca elolvad, az ősz bálványarca füstölög álmaimban: a vágy s a lehetőség romlandó keveréke, a bűn s a büntelenség hánytató ölelkezése; a tűzfalak hatalmas homloka úszik az álom vizében a hajnal felé, ökrendező véredények úsznak a hajnal felé, esendő vágyaink úsznak a tisztaság felé; az én álmaim, az én vágyaim.

Éjszakák

Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt – és felébredtem.

A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat. „Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.

„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan, ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.

Történet

Először egy fűszál omlott össze,

utolsót tik-takolva a meleg ég

lágyuló ponyvái alatt, szerényen,

ahogy a fűhöz illik kezdettől fogva,

ablakok félarca piroslott,

miniatűr nap-sor az utcán,

s vídáman befordult a sarkokon,

madarak fűzére lengett a fák

között, a klorofilpark habjában,

a villanyégős menny huzaljain,

a boldogság hibátlan volt,

a nyár szimmetrikusan tökéletes

a tik-takkolás szünetében,

mikor e nem mérhető szünet

szerényen, ahogy a tökéletességhez

illik, a kezdettől fogva ideért,

átkelünk ugye át szívem

mint Mózes a Vörös Tengeren

félhomályos folyosók akadozó

visszhangja, röntgenálomképek

egymásra úszó hártyái a

fekete-fehér fényben, a lámpa,

az ablak vak négyszöge, a szekrénybe

préselt szék, az elbillenő mennyezet,

a falon sétáló árnyékinga,

az első lélegzetvétel ámulata,

a megállt óra kilógó kakuknyelve,

inog a szoba az emlékezés peremén,

a vándorló sivatag elkerüli,

csak egy porszem táncol a léghuzat

örökös fényében, hogy fejedet lehajtod,

ha fejedet mélyen lehajtod

átférsz-e a küszöb alatt

pupillán befelé zuhogó évek,

bent crô-magnoi nap süt, a torokig

ömlő dagályon főníciai hold leng,

álomszerűen lassú taglejtéssel

mondabeli csillagképek úsznak

az égre – belefér egy üvöltésbe

a móló végén ágaskodó lélek,

a belső tájat a vándorló sivatag

elkerüli, csak egy örökös porszem

táncol az örökös fényben,

a porszemre bár rákövülj

gyöngybe zárd múlhatatlan titkát

a lágy részekbe istent ültess

a csontokra eretneket inkább

eresszél ondót forró ölbe

magzatod szörnyen hasonlít rád

élj fennen avagy nyomorultan

nem állíthatod meg az ingát

a tanulságoktól keseredő szájpadlással,

az évszakoktól mohosodó szemöldökkel,

a kudarcoktól üvegesedő artériával,

ballag a tükörből kiforduló jövevény,

lábnyoma fölbukfencező vadnyúl,

mellénye szétnyílt lámpaernyő,

tarkója tömpe kardmarkolat,

a szájsarok árkában megbújó

női nevek, a régi portyák

rozsdálló emlékei, térdhajlat

puha csapdája, szőrös kézfej

vándorlása, nagy, omlatag mellek

rengése, az ajkáig felömlő vágy,

hogy majdnem visszafordul,

de tudja, hogy nincs mögötte

más, csak a sivatag s foga közt

por csikordul, hát megy tovább

az eljegesedő erkélyek alatt,

elálló ablaktábla-fülek piroslanak

utána, rekedt dünnyögése legördül

a falakról, a pincékben leülepszik,

azután, azután a fűszál halála,

reccsenő ingalengés hűse, ahogy

a táguló semmibe fordul a Föld.

A delfin

Majd eljön a delfin értem

csillámló testét vonatfüst kormozza

kofák parasztok rendőrök között

őgyeleg a vidéki állomás peronján

a savanykás hajnali ködbe szimatol

az első dérfoltokon mereng a nyár

hamuján amely a talpfákon

piszkos-szürkén villog a kificamított

csontvázú kerékpárokon tűnődik

a nyelvet öltő megfojtott rózsákon

a hangulat dalra emlékeztet

a szívverés ütemes csendjére a messzeség

fülzúgató légüres terében fölcsendül

egy hang mint vékony láng vagy

csak a sínre mázolt napfénydarab

vagy egy levél korai spirál zuhanása

a fáról bólint örömmel hogy jó

nyomon jár föllép a vonatra már

többé egy pillantást se vet a liliputi

peronra mely elkeveredik a porszemek

közt véglegesen a dalra figyel

kiszáradt bensővel fölrepedező bőrrel

felizzik szemében a gyufalegelő

a vagon falán bekeretezett hold

az olajos padlón ujjnyi tenger

ellapított hullámzása zúzmarás

villanykörte didereg ketrecében

bólint örömmel hogy jó nyomon jár

a magány a nosztalgia a szabadság

csattog alatta sikolt a kanyarban

s koromcsillagokat szór az elhagyott

tájra lebegő koromcsillagokat

a feketére foncsorozott mozdony

a magány a nosztalgia a szabadság

falra firkált szavakat betűzget bő

transzparenseket lóbál benne a végletes

évszak meghatódik a sovány lapockákra

ragasztott angyalszárnyak árnyán

a percenként elcsábuló önkivületek

émelygésén a lázas fogadkozásokon

a hirdetőoszlopokat zavartan megkerüli

bódultan villamosozik napokat üldögél

a tereken a nadrágtartós önérzetes

sakkfigurák közt a csőmozikban szundikál

fölmászik a város fölé az Isten ráncaira

emlékeztető szerpentineken rémülten

hogy eltévedt mint a katona

áramszünetkor a vurstliban

csirizszagú menny szakad a nyakába

vergődik a ragacsos panoptikumban

a hentesüzletben játszódó bohózatban

az egymásbanyíló nézőterek a befalazott

forgószinpadok kultikus szemfényvesztésére

legyint talponállók bádogpultja előtt

áll sorba hűvösen gyűri zsebre az

ordenáré parte-cédulákat a papír-

kosárig hátrálva beleszórja s kilép

az utcára föllélegezve a hátsókijáraton

nőkkel beszélget könnyben ázó szíveket

faggat boldogan járja a szerelem hőmezőit

a vágy hőforrásainál melegedő tenyerekbe

dugja az arcát fogak fehér kerítését

tapintja nyelvével szúrós vagy dagadó

csípők vonalát figyeli a falon a feldöfő

az ernyedő a bordán laposan elömlő mellek

rózsaszín vagy vadul májbarna udvarát

simogatja a súlyosan széteső combokat

hallja nyögve a gordonka dallamot

a hajnalra megfagyott lepedőt a sarokban

vacogó nőket nézi bólint örömmel hogy

jó nyomon jár talán soha közelebb

mint e hirtelen kiürülő reggeleken

a gondolat csillagot éríntő pallóján

a lélek Isten magányos árnyékán

az érzékek kisülő szűzi mámorán

a tűheggyé magasodó idő az önmagát

egyszerre adó emlékezés villámlása

a nap árnyéka a havon a nap mögé

látó szem s a szem mögött kibontakozó

Földgolyó a teherbeejtett férfiméh az elme

üdvözült kínja egy milliméterrel

a járda fölött térdmagasságban a

madarak lebegése újságok hátlapján

címeket böngész imbolygó kapualjakban

ácsorog a boltozaton mocsokszín hold süt

hördülve csukló lefolyók üdvözlik

a körfolyosók megdermedt ringlispilje

feje fölött a liftaknák fönnakadt

ádámcsutkája a csönd beszögelt ajtói

megzavarodva a kavicsos mederig

érő hullámvölgyben bőrgarniturák

között botladozik iróasztalból kinőtt

fejek intenek tünjön el innét

megkönnyebbülten mosolyogva áll tovább

nem is gondolta komolyan csak C-t

kereste de már több mint öt éve halott

ellátogat a fekete csontokhoz a mész

koponyamaszkot nézi megrendülve

a keskeny gödrön menekülő fényre

gondol az elásott szivárvány hét színére

a jóság a romlottság a derű a perverz ész

a tisztaság a gyávaság a lukastenyerű bőség

soha többet össze nem köthető csokrára

az egy embernyi győző seregre az örökös

dezertőrre a nyomor iszapjából felúszóra

a történelmi bazár próbababájára

időz keveset e reménytelen kitérőnél

a félelmetes csapdánál és hálásan

biccent az engesztelhetetlen áldozatnak

a megereszkedett sírkőre lépve startol

zsákutcák szerelmek téveszmék szűk hullámai

közül kivergődve indul tovább a megtalált

nyomon levegőt vesz elsímul alatta

végre a darabos tenger mint a háztetők

hóesés után a vonatkozások a körülmények

az érdek a cél egymást nyomorító halmaza

puffanva újra összecsapódik mögötte csak a

felszálló por jelzi hogy kisurrant sárgult

lakásbejelentőcédulák hadarják hogy

átlépett a tiltott határon visszamenőleg

megvizsgálják a röntgenleleteket a

diákkorában feljegyzett vérnyomást az

állami pénzen kihúzott tejfogakat a

szivére nehezedő atmoszférikus súlyt

légköbcentiméterben majd ad acta teszik

a tanúvallomásokkal s följelentésekkel

együtt de ez már nem érdekli az énekszót

keresi erejét összeszedve figyel a dalra

a halált bűvölő pengetésre a hajó-

korlátról fölszúró sikoltásra az örvényeket

bedeszkázó zümmögésre az emlékeket össze-

varró cirpelésre a vérbő arpeggiokra a

kétségbeesés jégvermébe dobott rőzselángra

a csillagoknak támasztott létrára az öröm

vörhenyes parazsára a vágyban megszakadt szívre

és mereven elzuhanó testemet háta nyergébe

veszi fodrozva nyílik szét a víz mögöttünk

az ámuló matrózok zsugorodó arcomba néznek

de én már nem látom őket kiterített halott

leszek fehér csönd széljárta üres csigahéj

A felnőtt titkaiból

Szédülve, zuhanva emlékezik szervezetem:

most ötéves vagyok, most tíz, most tizenhárom.

Zsugorodik, tágul a világ a régi lélegzetben,

bőröm alatt lüktet felgyülemlő elmúlásom.

Eső mos – bent nap süt feleselve,

kerítés léce hasít a fényből üveglapokat;

szél bűvöl ecetfát, villámlik kétágú nyelve;

rugalmas orral egymás véknyát keresik a lovak.

Kalapot, sálat a vacogásra! A juhar

odvában fehérre fagy a madár, az a régi.

Milyen anyagból épült e függőleges ravatal?

Tíz éves testem ölelve melengeti, védi.

Ami vagyok s ami leszek még: csupán

álom a jövőről, halmazos ég, lentről nézem,

térdemnél rég elporladt kutyám,

merengünk az elkattogó vonaton, szívverésen.

S a töltés alól haza ballagok a leoltott

fényű úton, alakot könnyedén cserélve.

A lemenő nap egy álló napra vet foltot.

Már tudom, hogy mi lesz s derűsen indulok elébe.

Címnélküli vers

Milyen álom egyensúlyoz

és miféle ébrenléttel,

hogy ami nappal felépül,

omlik össze bennem éjjel?

Kalapot emel a bánat,

s belép az öröm, rámköszön.

Ide-oda lengő ajtó

kedélyem: homály s fényözön.

Mészkőszínű holdsütésben

vonat csattog át a szobán,

szívverés iramlik eltünt

percek indóháza után.

Lent az utcán nyílik végre

két szívverés közt a gázló,

indulok feléd, szerelmem,

s elsüllyed a buszmegálló.

Sóhajtva majd visszahívlak,

könnyezve majd elbocsájtlak.

Nekiütődsz, végső lökés

leszel, a holt ér falának.

Mesebeli puszták, rétek

hófehérre beretválva

körülállnak majd szótlanul,

ha kialszom, mint a lámpa.

Az ereszről lóg az alkony,

büféből ételszag árad,

kirakatüveg vizében

gémnyakú palackok állnak.

Mozi vöröslő ajtaja

csókol képen, csak előleg,

nőt ígér árva férfinak,

s filmszínészt magányos nőnek.

Tárul Vénusz Légyfogója,

gépies nász, rovarillat.

Könnyezve majd elbocsájtlak,

sóhajtva majd visszahívlak.

Ami-volt sínpár a szívben,

eltünt percek indóháza,

az arasznyi végtelenbe

csábít könnyű utazásra.

A plusz-minusz osztinátó,

dörgő semmi, omló visszhang

föld alól s az égen túlról

egyforma közönnyel biztat.

A villamos ablakára

nyomom arcom, elfelejtlek

ifjúságom, titkod őrzik

a holttengeri tekercsek.

Két szívverés közt a gázló,

vérbe fulladt csillag füstöl,

bekormozza menekülő

hátam, rámzuhan egestől.

Csak félkarom, csak egy ujjam,

ujjamon a köröm-ablak,

érjen ki a levegőre,

a rom alatt élők laknak.

Lent az utcán fehér szárnyam,

eladó a ritka példány,

fehér szárnyam összecsukva

lóg az újságos bódéján.

Én nem hiszem s én úgy tudom –

fejem rázom, mint a gyermek,

nincs bennem elég szánalom,

bárkiért is hadra keljek.

Özönlik, omlik, fuldokol

sejtjeim mikro-évadnyi

látomása, indulok az

új naprendszert felavatni.

Veszem kalapom, kabátom,

ha majd a halott évek

ülnek szobádban, gondolj rám

hátat fordítva a fénynek.

Két szívverés közt a gázló,

volt s lesz árnyéka a falon.

Éjszakám amit felépít,

lebontja buzgón nappalom.

Üdvözlet

Nem is hittem, hogy ilyen árva

hogy is lehet ilyen árva,

csontos ujj siklik a bordámba

tél ujja döf így a tájba,

s megáll szívemre találva

a semmiből elhajított dárda.

Ablak lobog a távozó éjben.

Csönd lüktet a szobában.

A nappal álma, az éjjel álma –

Nézek fáradó mosollyal

az örökre ittmaradt délutánra.

A falakra, a tükrökre

rettenetes árnyékot vetve.

Nézek, mint az életemre,

a szamárfülekre, a félelmekre.

Csönget, bejön, ledől az ágyra

elveszett éveim magánya.

Gyülnek, kopogtatnak fehér

bottal, mint a vakok

az üresen hagyott pillanatok.

Micsoda veremből másztam én idáig?

Szám milyen földdel lett tele,

hogy elértem ez üres szobáig?

Ugy gondolok rád, olyan hiába –

nem fáradva mondom a neved!

Fagy sziszeg, hó hull a szobában.

Ugy gondolok rád, olyan hiába,

nem vagy sehol, akit úgy szerettelek.

Kirobbantalak a csöndből,

a falból tíz körömmel kikaparlak!

Csüggedten leejtem kezem,

számon a mosoly megalvad.

Üdvözlet, verítékben ázó,

letörölhetetlen mosolyom

süt télre, tavaszra, nyárra,

alma illatú őszi irhára,

átsüt a csobbanva elmerült városon,

felpiroslik a réten, hol egy fűszál árnyékában

lapul, bújócskázik gyerekkorom.

Imhol az este jő, az óra üt,

sikálja egymást két tücsök,

játékból paskol a harag

fenekükre: elolvadt a szappandarab.

Az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül,

földből kinőtt lófej, vágtat a bokor,

elképzelt tájon rendületlenül

az elképzelt fájdalom bújdokol,

az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül.

Mint üvegtábla az üveges

hátán, kél, imbolyog napom

és eltűnik. Üvöltök üres

szívvel a huzatos utcasarkokon,

arcomat karcolom a falra,

a levegőre egyetlen betűt.

Szívemmel metszek a csöndbe,

pörgetem a vérző köszörűt,

hogy ne legyek egyedül.

Ugy lélegeztem, olyan tisztán,

akár a sütkérező állatok.

Volt napom, derűm, bicskám,

s minek hátam vessem: utcasarok.

Arcom lobogott, mint fényben az ablak,

mosolyomra nő ragadt,

mint üres tükröt faggatlak

– hogy lesz tovább? – meg sem született

pillanat.

Hogy lesz tovább? A következő

lélegzetvétel száz évnyire van,

bokáig aprít az idő,

mint a kés, suhan.

Már vágyam csillagokkal méri magát,

s visszahajol kiváncsian,

kicsapódik a húsból a víz, csontból a mész,

s eltűnik a föld pórusaiban.

S mégis: üdvözlet, verítékben ázó!

Letörölhetetlen mosolyom

ragyogjon feléd semmivel parolázó

förtelem, velőig ütő fájdalom.

Még most el tudom képzelni,

még most ki birom mondani,

tágranyitott szemmel nézem, hogy suhan,

éveim csúcsán állva

szívem visszadobban a halálra;

szívem nem a haláltól árva.

Litánia J. A.-ért

Fölfelé áramló, táguló üresség:

ökölnyire préselt tüdő sikolya,

besüppedt bordák döreje,

elrohadt porcogók köhintése,

porcelán-fogsor villanypózna-zümmögése,

végtelenre állított metronom szívdobbanása,

csönd, csönd, felpúposodó csönd.

Bogarak lélegzése, füvek neszezése,

leguruló göröngy lágy huppanása,

virág vízgyűrűként terjedő biccenése,

denevérfülű lapulevél radar-mámora

szamárkóró szemaforjelei: éj-nap,

ősz vöröslő himlőjárványa,

tél fehér szanitéc-serege.

Örökké hónaljig a hajnalban

tátika,

rozsdafű,

kancillér,

tátika árnya,

rozsdafű árnya,

kancillér árnya,

nem-is-volt emlék a nem-is-lesz küszöbén.

Örökké elszorult torokkal állva

egy szappanfőző fényképe,

egy cselédlány fényképe,

egy rég összedőlt falról süt

az ibolyántúli mosoly.

Postás csöngető árnya,

tábori levlap árnya,

hastífusz vacogó árnya,

lövészárkok kihantolása,

gyufaskatulya vonatok árnya,

bakák csukaszürke árnya,

bakkancsok koppanása, forradalom, bakkancsok

koppanása, forra… bakkan…

Fiúinternátus vaságya,

óriáshüllő csontváza,

szálkás, ágasbogas hálóterem,

holdfényben szuszogó, lélegző,

kamaszálmok talpa alatt roppanó padló,

intézeti törülközők havas foltjai,

elnyűtt cipők kikandikáló, tömpe orra,

sóhajtás, nyögés, motyogás,

az árvaság nyikorgó visszhangja.

Kamaszálmok ablaküveghez koccanó szárnya,

legelésző szellő, villanyütés mosoly, szökdécselő ég,

föl-lefutkosó fénylift, angyalfogvillanás,

követhetetlen azúron távozó hajfürtpropeller.

Napraforgó sárga gramofonlemezét

hallgatja a nyár,

tótkalapban, fütyörészve ablaküveget

keretez az ősz,

kullogó, csontig fagyott nappalok után

lövöldöz a tél.

Hintalovak émelyítő futása,

hintasakálok nyájas röfögése,

hintahiénák koloratur vigyorgása,

foszló pliocénpanoptikum forgása.

Csontos seggű csirízevők álma,

tyúkszemvágó látnokok bütykös álma,

fűzfapoéták barrikádos álma,

a jövőre collstokot rázók álma,

a petyhüdt zacskót megbosszulók álma,

aranyértől nyögők csatadalos álma,

nimfomániás vénlányok fallikus álma,

főttészta hímringyók szőrös álma,

mazochista bankárcsemeték ravasz álma,

gonddal tárolt, szenttéavatott horkolás.

Földbeszúrt parasztokat tücsökfeketére

szikkaszt a nyár,

vasúti ködben köhintgető lámpák alatt

váltókat állít az ősz,

talpig fehérben padon alvó munkanélkülieket

operál a tél.

A világ ablakára ráfagyott csillagok, az árvaság kopogtatása.

Vásott kalap magánya,

lukas cipő magánya,

kopott felöltő magánya,

rojtos nadrág magánya,

madzaggal átkötött könyvek magánya,

néhány halhatatlan papírlap magánya,

elfojthatatlan sírás magánya.

Őrző szerelem reménye,

fehér mellek reménye,

csípő bölcső rengése,

játékos észreménye,

bevallott bűntudat reménye,

a feloldozás reménye,

az önpusztítás reménye,

mely semmit sem kér cserébe,

az űri csöndhöz elérve

a hasonlóság reménye.

Elkékült vadállatok iszonya,

dzsungelt evő száj iszonya,

a semmibe nyíló ajtó iszonya,

a jövőt előre sirató ész iszonya,

képzelt tengerben fuldokló iszonya,

a bőrön túlnövő szervek iszonya,

romlott embriók iszonya,

pszihoanalizis sakk-mattjának iszonya,

gyöngyöt izzadó kagyló iszonya,

amputált agyvelő iszonya,

feloldott gravitáció iszonya,

széthullott szavak iszonya,

PUPILLÁMON GYALOGOLÓ CSILLAG

FÉNYÉVSÍNPÁR TALPFÁIN BATYUIMBOLYGÁS

ANDROMEDAEXPRESS LÉGÜRES SÓHAJTÁSA

November

November hamvadó csillaga

visszatükröződik a rothadásból

a meglágyult reflexet bár tagadjuk

végülis megszerettük s végülis ringunk előre

a lódögök a halott katonák már emlékeinkben

foszlanak finoman a háborúvég panoptikumában

spirituszban eltéve ártatlan gyerekkorunk

s romlott kiváncsisággal visszajárunk nézegetni

kalapot felöltőt blokk ellenében a ruhatárban

a hullaház-derengésű moziban csak az anyókák szipogtak

a betemethetetlen lövészárkokból mint agytekervényeinkből

fürgén ugráltak ki a holtak egy-tömbben föl-le

a tömegsír barna gubanca a fordítva

befűzött filmszalag a feltámadás bárgyú trükkje

az utcák az utcák az utcák léghuzatába

kiömlő tömeg az esték a reggelek kontinentális

apálya-dagálya a halálfélelem holdja alatt

a kiürülő városok szikrázó éjszakája

parkok tejfehér fái a fokozhatatlan közöny

a túlnagy tagolású szívverés közös álom gombnyomásra

húszezren figyeljük X-né érett testét ahogy az ágyba

bújik centiről centire villámlik gerincünkön az erekció

a fényreklámok ablakon bekattogó ritmusára

nincs mit elsiratni végülis ringunk előre

villamosok ablakára ragasztva földalatti vizeldék

falán szabatos intelmek ne köpj vigyázz a tisztaságra

nem lopunk nem ölünk a közlekedés jelzőrendszeréhez

fölényesen idomultunk ó ebben igazán precizek

vagyunk s megvetjük nehézkes ősünket s joggal

émelygünk a Kaméliás Hölgytől s a dalárdák

vörös nyakú pátoszától a tüdőbaj gyógyítható tra-rá

az utcák az utcák az utcák léghuzatába

kiömlő tömeg az esték a reggelek kontinentális

apálya-dagálya a lefényképezett hold alatt

gépkocsik ringanak a rugózás a rugózás a nemzetközi

bekötőutak szélén elhúzódó zománcozott mosoly

a lódögök a halott katonák mormolják az emlékművek

aranyozott névsorát a társalgási szótárok modorában

Európa-szerte így van ez a halottak nyelve közös

a némaság kihallatszik a földből nem tudjuk visszataposni

pedig táncolunk pedig táncolok az üvegesedő lassuló zenére

fejemnél november hamvadó csillaga

Az önkivület délelőttje

Körben ablak a délelőtt.

Kitakarva, csupaszon

magamat mutatom.

Hold röntgenfényében vacogok,

sütkérezem ibolyántúli napon.

Bekerítve s mégis szabadon

tűnődöm; őrzöm s cserélem alakom.

Fény ömlik kivül,

homály válaszol bennem.

A kialvó sejtek falára

akasztva egy kormos üvegű

drótozott viharlámpa,

a legelső emlék, tolongnak

körülötte szőrös félarcok,

negyedüstökök, horogfejű lovak,

s visszamosódnak az árnyba.

A nevüket-se-tudom ismerősök,

a biztos-hogy-így-volt történet

nem engedik, hogy nyomtalanul eltünjek,

az ugye-mondtam-hogy-elszállnak évek

jók lesznek kerítésnek.

A többi mind képzelgés,

az önkivület délelőttje,

négy fal közt zuhogó sózápor,

felizgult idegek böjtje.

Hátamra tükröt lehel a tél,

aki kíváncsi magára,

hátam buzgón lefotografálja;

s megölel érte, vagy elítél.

S örülök, hogy ennyiért

megválthatom jegyem a magányba.

Üresen, mint a Kommünárok Fala,

amit ki kellene mondani,

vár rám, mielőtt leomlana.

A gégét fűrészelő zene,

reményeim dallama.

Ima a vadevezősökért

Merről fúj a szél? Kelet, vagy Nyugat?

Fel ne borítsa könnyű sátrukat!

Barna a bőrük, a hajuk fakó,

róluk álmodik a városlakó.

Rőzsét gyűjtenek, tüzet gyújtanak,

fákra kóválygó szikrák hullanak,

arcuk feldereng, szemük elmereng,

mély torokhangon mormol a Duna lent.

Parton nagy halak, puffadt a hasuk,

fekszenek kajakok, kilbótok, kenuk.

Mogyoróbokor szolgáltat zenét,

nyikorog, zeng a szúnyogszövőszék.

A bodzabokor küld mézillatot,

melyet a tüdő télre elrakhat.

Piros barlangot a tűz öblösít,

nézik az ágak koromrajzait.

Árpádházi tájt idéz túlpartról

a krétafehér falú monostor.

A Hold az égi fókuszban ragyog,

kutyák köszöntik, kicsik és nagyok.

Tábortűz töpped, fiúk locsolják,

megvakul a prométeuszi láng.

Hétvégi csillag, szombat-vasárnap,

törékeny fénye a szabadságnak.

Ne zavarja meg semmi álmukat,

szélvészt ne küldjön Kelet, se Nyugat.

Augusztusi dal

Ősz csörtet, bátran elébe áll

Szent László király,

a napórán árnyéka körbejár.

Madár torkán a szomjúság,

a lógó kertkapu almaízű csöndje,

a hegyoldalon a tüskés temető,

a tüsszentő trafikosbódé,

a villamos fölé kifeszített hegedűhúr,

a nagyot csukló sárga virág,

a falon a magasvérnyomású hőmérő,

az elhízott hirdetőoszlop

az őszre vár,

szegény Szent László király!

Dsida-sorok

Elmult a nyári dagály, a kertek mind leapadtak;

rozsdás drótkerités, a levél csontváza a röntgen-

fénybe vacog, a sövény megnyírva foxiszerűre;

„jó füvek és fák” így menetelnek a téli szögesdrót-

táborba és mint a bakák, konokul kidalolják:

„Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!”

Cseremisz kettős ének

Hajnallik – killanjah

eljöttünk – knüttöjle

messzebbről – lőrbesszem

mint a fény a földre

Csillagnak – kangallics

tékozló – ólzokét

fiai – iaif

tudjuk a vágy nevét

Felajánlott sorok a márványba

Intelem

Széchenyi sohasem ment át a Lánchídon.

Keleteurópai bédekkerből

Itt nyugszik Szabédi László,

földbeszúrt fekete zászló.

Exegi monumentum

Tóth Árpád szelíden villanó szemüvege.

Szónoklat

Örömmel állapítom meg, hogy elfogyott a pátosz!

Örömmel állapítom meg, hogy elfogyott

Örömmel állapítom meg

Örömmel

Ö…

Hat badarság

Metamorfózis

A birkabél,

mikor már sodorják, nem él,

a birkát leették szépen róla,

már nem ő sír fel a vonóra,

léte új szférákba vált át,

nem is értené a szonátát,

amit játszik Menuhin

a hegedű húrjain.

Illemtan

Egy hippivel egy dendi

szárazon közlendi:

nem tarthatom fessnek,

kik a parkban fosnak.

Irodalmi vita

Egy ökör dupla fenekére festve fintorognak,

élvezik szellőjét a fáradhatatlan faroknak.

S mert e vita irodalmi s nem goromba,

felváltva szólnak az egyetlen mikrofonba.

Kultúrkincs

Jutalomjáték gyermekeknek

Fedák Sári és a Honthy,

és amit a Latyi mond ki,

Mágnás Miska pörge bajsza,

és amit oly vígan dallsza

Hajmási Pé-

ter és Pál:

beugrom a nagybőgőbe,

de úttörő nyakkendőbe,

zeng a zene, lép a láb,

még a mennyország is fád!

Ide nézz csak, ide ám,

ropogós a rokolyám,

ide nézz hát, ne oda,

itt vonul az óvoda,

a kis cuki gyerekek

babazsúrba illenek,

fújhatják az okosok,

tudjuk mi ám, mi a módi,

nem vagyunk mi rongyos kódi-

sok!

Filmmatiné

Anyuka, ugye a kenguru

piros húsából parízer lesz?

És vacsorára Zoro és Huru

megeszi s a farsangi jelmez,

amit Ödön bácsi felvesz,

unguszta a cilinderhez?

Nálunk miért nincs kenguru?

És a Latyi mért fut csak félkört?

Hová száll ősszel a daru?

Ödön bácsiból lesz az Ödön-pörkölt?

Anyu, mért öntöd mellé a törkölyt?

Nem vagyok álmos, nem!

És Ödön bácsi szürcsölt!

Az Állami Hirdető Iroda

Az Állami Hirdető Iroda dolgozói

egy lovat kaptak postán. Meglepődve

nézték, egy szót sem mertek szólni,

a ló csak állt és lenézett a földre.

Majd ocsúdott a könyökvédős had,

a telefonba felváltva gajdoltak:

„Hogyan viszonyuljunk? A keretben nincs zab!

És mit adjunk egy szárnyas lónak?”

A Központból másnap egy kritikust kaptak.

„Kákuszi, ebre-bebre, tokár zernek!”

– szólt az, a dolgozók bólogattak,

s a lovat feldolgozták parízernek.

Szerelmes vers

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett és

hol van már az a felelet –

leolvasztotta a nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.

Áprilisi dal

Két tűzfal közt havas hegyoldal,

szél űz a magasban kicsapódott ablakot.

Harminc tavasz hökkenő orra előtt

most születik a harmincegyedik.

S végig az utcára nyíló eszpresszókban

a bóbitás kávéfőzőnők elvörösödnek,

sivít a gőz, párás lesz tőle a homlokuk,

mellükön puha ajkak motozását érzik.

Fogam közt virággal és semmi esetre sem késsel

lépkedek, árnyékom bohóckodva követ,

s előadjuk az ingyenes díszkivilágításban

az öröm halhatatlan magánszámait.

Ősz öble, híd boltja

Ösz öble, híd boltja –

visszanézek, öröm vár.

Lila a kavarófa orra,

rotyog a szilvalekvár.

Üvegbe gyűjtik a nyarat,

szemfedője celofán,

a tél majd kutyaorrba harap,

s torpan a kamra ajtaján!

Majd megbírkózunk a faggyal!

Villogtatják az üst rézét,

s a sok kalácsfenekű angyal

meglovagolja a vécét.

Csattan a kamrazár,

gyerek-, s macskasereg rebben,

kulcs a nagy kötényzsebben.

Üstház fonál füstje száll.

Mi lesz a halál után?

Ők már tudják, az árnyak,

a lukas arcúak, az üres szívűek, a boldogok.

A birsalmaillaton átsuhanó nagymamák

két óraütés közt megágyaznak,

fölverik a derékaljat, párnát pofoznak,

cukros diót hoznak, vérmes nyakra nadályt.

Fénykép-lovon lovagolnak a fénykép-nagypapák.

Súlytalan malomkő fordulása őrli az elpergett éveket.

Szuronyroham csikorog, lágy hadifogolytábor nyámmog,

az őszi ködön, a tejüvegajtón túl postás csönget,

fehér őserdőben a fagy csorgó vesszőkre vág,

és postás se csönget s örökösek az asszonynélküli éjszakák.

Tükör mellett a levlapok s a tükörbe átköltözött család.

A mosó, varró, stoppoló, bölcsőt ringató anyák.

Fölöttük kong, testükkel ingatják az elmaradt esküvő templomát.

Égnek hányódik a harang szája, megdermed s nem mond imát.

Zsebóra foszforos lapja dereng. Kié volt? Az alma, a szilva

fonnyad újra s újra az ablakban, bár rég kivágták a fát.

Spóra pereg ketyegve, a zsebóra hideglelős penészvirág.

Kié volt? Ki hordta? A szekrényben lógó ruhába ki tesz

minden ősszel levendulát? Molyok legelik a semmit,

a szú tengermélyi szivaccsá rágta a politur mögött a deszkát.

A kert idesuhog, a kert iderémlik, a körte, a cseresznye,

a meggy, a megfulladt kert buboréka, a befőttesüveg

száll a levegőben, áll a hajdani szekrény peremén.

Lecsonkult szélmalom jár, a négy falra szögezve négy vitorlája,

a kacsa szárnya, a liba szárnya, a tojáskenő tyúktoll,

ciklopsz-szemű pávatoll. A négy fal szögletes fordulása,

Észak nedves orra, Dél vöröslő tarkója, hajnal és alkonyat.

Közrefogják a megcsusszant, a lassan oszló homályt.

De mi lesz az én halálom után?

Ex libris

Ha sajtpapírra nyomják, akkor is –

láthattuk, mit ér a selyemripsz

kötés, s őrzöm, egyetlen kincsemet,

a sárgult lapú versesfüzetet,

s nem adnám már a „Külvárosi éj”-t

a Holt-tengeri tekercsekért.

Etüd

A szőrét hullató fogkefe,

az elmosott borotvakészülék,

a templomszolga-képű csempe,

a behúzott hasú fürdőkád,

az utolsót hörrenő vízcsap,

az egyre mélyülő tükör, amint

magával viszi arcomat,

a tátott szájú csönd, az akolba

visszaterelő halálfélelem.

Szinház

A színésznő platinafogáról visszaverődő fény, mert

egyéb fény nem volt, átszúrta a nézőtéri homályt,

néztem a sugárt mégis áhítattal a kényelmetlen székben,

s eljátszottam Oféliát, alma-mellem nőtt s kislány-sírás

esőzött bennem, olyan egyszerűen, hogy beletébolyodtam, ám

ez se biztos, mert mosolyogva, könnyeimen keresztül, de

egészen tisztán láttam Hamlet arcát, ő volt a sugár vége

s nyilván a vágya is, a színekre bontó arc – ó, hogy szerettem

volna Hamlet lenni! A röfögő vacsora és a szuszogó nászi ágy

óljából hogy lesz templom? A csattogó lúdtalpakból menüett?

Keringtünk, egymás vonzásában, mégis. A lehetne, az így kellene

árnyékaként, férfi és nő. Én sajgó tisztaságában vacogtam,

ő kislány-sírás esőzésében ázott. Boldogan-e, boldogtalanul?

Elvillanó életünkre sose volt időnk. Kardlap magnézium-

fénye lobbant, vásári csoportképet csinált a halál; a többi,

tudjuk. De én, utolsó erőmet összeszedve és összeroppanva,

kitörtem a szüzességből és szültem, azaz elképzeltem őt:

behavazott fejjel édes bort szopogatva, s magamat: a kislány-

szemű anyókát; csuparánc arcunk már csak egymásra hasonlított.

S a színészek? „Shakespeare beleiből font kötélen táncoltak”.

Rövid elégia

Mándy Ivánnak

Átjáróház, mely a térre menekít

akad-e még, s vannak-e még terek itt?

Omladékos holdfény alatt Budapest

horkol, álma higiénesen üres.

Vannak persze, akik ezt-azt s így-amúgy,

dehát inkább fordulj falnak és aludj.

Vagy kutasd a lépcsőházban Altamír

üzenetét, melyhez nem kelle papír.

És ámulj el: romboidok és jelek

közlik, hogy itt mégis élnek emberek.

S máris tovább dolgozik a képzelet,

szivet rajzol nekik, lábat és kezet.

S vágyat tölt beléjük, melytől torkuk ég,

férfi nőért, nő meghal a férfiért.

Lépcsőház is rég leomlott, vakolat-

darabkákból rakod össze a falat,

s a rajzot, mit áldott kölyökkéz firkált;

szemed készít róla fotográfiát.

Átjár rajtunk az idő, mint a huzat,

leng vele a föl-fölizzó öntudat;

több a köd s több a motyogás, mint a szó,

mert éltünk s mert minden hiábavaló.

Weöres Sándor köszöntése

Költők között király, látom koronádat,

reá a Nap rézpénzt, a Hold meg opált rak,

mint a népmesében, tiszta lélek vezet,

s fent az Öregisten Érted vekkedezett;

el-elkanyarogtál, s mélybe is, meg föntre,

s ámul széles ország, büszke lehet Csönge!

Én se ülle-fülle verset fújok Rólad,

nemcsak árendása vagy a magyar szónak,

állítom, keményen megnyomva a krétát:

Arany János óta alig íly poétánk,

kinek ha könyvébe belelapozának,

elegendő lészen népe e Hazának!

Lehelek, mint ama bölcsőre, meleget,

kívánok napsütést, zsendicét eleget.

S ránk nevetsz, Szaturnusz kalap-pereméhez

pöccintve az ujjad, ifjú Hatvanéves –

S kiknek lábnyomába kívántál itt állni:

kezét nyújtja Ady, Babits, Kosztolányi.

Töredék a gyerekkorból

Égre ágaskodó lovak lefittyenő ajka,

húsos rémület, a herélőkés reccsenése,

a lesöpört padlás internálótábor-hűse,

elvérzett tavasz, dögszagú nyár, az ólban

levágott borjú térdeplése, jégtáblákkal

torlódó fehér káromkodás, a recehártyán

vöröslő, örmény-éjszakából kidobott

kölykök, a küszöbhöz odavert fogak,

– túl nehéz a szívem, nem is folytatom.

Vasból vert gyűrűmben lószem a kő.

A lusta költő panaszaiból

Nem tudok dolgozni, mert süt a nap,

nem tudok dolgozni, mert fúj a szél,

nem tudok dolgozni, mert esik az eső,

nem tudok dolgozni, mert a nap se

süt, szél se fúj, az eső se esik!

Micsoda világ!

Csak nézem sárga irígységgel

a pályatársak ömlő verseit,

mennyi friss érzés, kép, jóslat, szerelem,

s persze díj és vállveregetés;

én meg mire báván papírért nyúlok,

már más a kéz is, mely vállat vereget.

„A vágy, a vér, a bűn!

A füst, a víz, a szél.”

– Húszévesen eddig jutottam,

s folytatni azóta se tudtam.

Már sejtem: e témából megbuktam.

Megverselhetném ezt is, azt is, ami jó,

meg ami rossz, van erre-arra elég szó,

de csak feszülök, mint az órarugó

Paszternák versében, bár azzal ellentétesen,

persze közben alszom, kelek, iszom, eszem.

Mikor a költők

Mikor a költők bülbül – (lásd: csalogány-)

hangon énekeltek, rizst aratott anyám,

térdig a vízben állva. Mért mond imát

mégis, nyomkodva térdében a reumát?

E költők helyett lehajtom a fejem.

„Köszönöm, hogy megtartottál minket Istenem!”

Rigmus két hangra

Köd előttem, köd utánam,

örökké él, amit láttam,

közöttük is kiváltságos

helyet foglal el a város!

Nem valami előkelő,

parkja is libalegelő,

hörcsögrágta a határ is,

summa: nem olyan, mint Párizs.

(Hónom alatt egy fűszállal

szöktem el, hátra se néztem,

a bevágott ajtó előtt

tenyerembe zümmögök.)

A főutca két oldalán

két isten két temploma áll,

katólikusoké orral,

reformátusoké farral.

De ez nem oly nagy különbség,

hogy egymás torkának essék

a nép, íly füst vénasszonyok

szájában csak ha gomolyog.

Általában az okosság

kerül felül a lakosság

körében s az okosságban

elől jár az iparosság!

Ugymint Cseppcsányi, a kovács,

Vízhozta Nagy Laci, az ács,

Varró István a mészáros,

Zöldi Márton gyógyszertáros.

Petteneznek, tesznek-vesznek,

futó napot kereteznek,

szökő percet sarkantyúznak,

élet köré gátat húznak.

Volt rég több foglalkozás,

de kiszáradt a víz, a sás,

s halász, vadász, madarász

üres zsebben kotorász.

Ábris bátyám, Róza néném,

kucsma alól, kendő mélyén

csippenti szemét az égre,

van már vagy úgy ezer éve.

Mint a fű, élnek a kunok,

hol vannak a híres hunok,

az avarok s a besenyők?

A szélsodorta temetők?

Népek hulltak, népek vesztek,

de ők ittmaradtak veszteg,

kapaszkodtak tíz gyerekkel,

mint nagyanyám, Buzgány Eszter.

Jön a hajnal, arany lépte:

zöld füvön tehén lepénye;

csordás rikkant, a kondás bőg,

fényhozó morc angyalok ők.

Egyiknek van csodatükre:

ránéz Héraszemű ökre,

másiknak van sörtegyára:

a kandisznó kefe háta.

(Harminc éve minden reggel

ők verik rám az ablakot:

ocsúdj csip-csup ügyeidből,

tömjél tömjént orrodba,

elhoztuk a karikásod,

csontcsikódat, búbosbankád,

nadrágodon a szakadást,

térdeden a sebhelyet!)

Zúdul a fény, oszlik a fény,

kollégiumban kis legény

Vergiliust preparál,

jambusok közt sántikál.

Vivos voco, mortuos plango –

Debrecenből a harangszó

ideér, bár az út sáros.

Itt tanított Arany János.

Csokonai csizmaszárát

gubanc kutyák itt szaglászták.

Öreg kasban lélek zsongott:

a kisdiák Móricz Zsigmond.

Képzelgésem netovábbja:

legyek lábnyomuk a sárban!

Nyűvöm nádi hegedűmet,

zengek vékony í-betűket.

Míz, píz, níz – lelek a szóra,

égett fejű szívanóra,

tojástartó kupujkára,

szárízíkre, sárvaskóra.

Tönköly, konkoly, tarack, paré –

örök nyár nőtt szívem köré,

vércse hűsöl kupoláján,

villanásnyi kék szivárvány.

Kossuth utca, Betyár utca,

kuncsorbai puszta kútja,

a fekete Karahát

szabott léptemnek irányt.

Nem vágyom én tengerekre,

csak a kertvégi berekre,

hol kikötve áll a teknő,

mesebeli lélekvesztő.

Bár én a vonatra szálltam,

ezt-azt ettem, itt-ott háltam,

voltam így-úgy s tudom, végül

szemem fénye elsötétül,

de boldog én csak ott voltam,

honnan vétettem, a porban,

szívemben hát kiváltságos

helyet foglal el a város!

Üzenet Árgirusnak

Kalász Mártonnak

Nézem a szelet. Ami fogható

s ami tapintható, lett kerek ó!

Vagyis sóhajtás, elszálló lélek; a világ

így fut el felettünk sebtiben tovább,

a légnyomás – már a hiány gödrében

araszolok, most már örökké ébren,

lehunyhatatlan szem, metsző öntudat,

parázsló hát hamuzza az utat;

lemaradva, mindíg egy lépéssel mögötte

nézek a didergő, vetkőző ködbe.

Torokig ömlő sírás; a férfi-ráncok

árkában a kihantolt nomádok;

a szerelem, az ifjúságon lóval átfutó.

A lépcsőházban lábamhoz rogy a ló.

És megtörve és botladozva és üres

tenyérrel indulok és tudom, hogy mi lesz.

Ennyi az üzenet. Csöndet kever a szavamba,

szánkó-nyomot húz hajamba.

Dallam elpattant hegedűhúrra

Az elpattanó hegedűhúr szomorúsága, talán

az elpattanó hegedűhúr, a hangversenyteremből

csak a művész kissé mafla arcát jegyezzük meg,

a lelógó hegedűhúr, mondjuk a D-húr férfias

szomorúsága, az ázott, lágycsontú októberi bánat,

ásító luk a dallamban, amely fölött a deres vonó

megdöccen, az eget függönyként lerántó szívinfarktus

rémülete, a megkönnyebbült, hülyére sikerült vigyor,

mint a nagyváros idétlen hajnala: tejesüveg,

nyúlós fény, macskaszag, tegnapi újság, a tükörben

ottfelejtett arc széthullása, a foncsor küllőző repedezése,

a kesztyűként kifordított szoba, mert már szeretnénk

elfelejteni, mint a szerelmet, a soha vissza kétségbeesése,

a bőrünk alatt kószáló kölyök fütyörésző, gúnyos ajka,

föld alá futó vonat, kivilágított ablaksorok, a halottak

emléke, jázminillat fuldokló hüppögése, a tavasz

ondószaga, vérző madarak, sósborszesz alkonyat, redőny-

csörömpölés megkínzó angyalszárnysuhogása, templomablak

vacogása, agyoncigarettázott szívem döreje, a türelmes

mozdulatokkal nyakig begombolkozó elmúlás.

A vers

A vers homlokon ütött kemény szárnyával,

hogy megszédültem s hullámzott az utca,

lágy felülettel, mint a víz, a vasbeton torony

bátran kapcsolódott a mongolos ívű női

archoz, a falon megkövült óra, akár

földrengés után Macedóniában, mint emlékeimet,

ahogy a fölzengő tücskös hegyoldalt, melyet

a vidéki szállodából hallgattam, fürkészem

s fülelem magam, a felbomlott időrend

édes partokra sodor, a gyerekkor íze, a

szerelem íze számon, némi halhatatlanság,

e belső tájról nincs is több közölnivaló,

napja se, árnya se, sejtközi hóvillanás,

majd két szívverés közt újra az önkívület,

a hullámzó utca, a tengerig futó szomjúság

homokdombjai, só-percegés, duzzadt nyelvként

mozduló agy, s a hihetetlen, az avarkori tűzhelyről

felszálló füstcsík: az öröm, az öröm, az öröm.

Egy elfelejtett Berda-vers

E történetet hallgasd meg és add tovább.

Egy nyári délután a törött deszkán át

a bábaasszony dunyhányi farát

mutatta a reterát,

egy kisfiú szeme odatévedt

s lángoló orcával, mint a cövek, csak állt;

e kisfiú én valék, vagy lehettem volna én is,

kinek csalánnal verték meztelen lábát,

de nem felejtettem el soha már a bábát!

Számra is ütöttek, de szívemre főleg,

s ragadt rám gúny, mosoly, marhalepény-tőzeg.

Malac visított, ölték őt,

malachangon hívta a Teremtőt,

az Ur befogta a fülét s töprengő képet vágott:

csinálni kéne egy malac-mennyországot!

Ám addig is, amíg csinál egyet,

örüljünk a rózsás kocsonya-csülöknek.

Így merengtem, megértve az égi

intést: vidáman kell élni,

mert meghalunk, eljön az utolsó früstök,

meghal a miniszter s meghal a püspök.

Savanyú pofák közt erkölcsöm így ragyog;

már életükben meghalnak a gyílkosok,

az álszentek, a törtetők s az egész bagázs,

ki eladta a lelkét s most töri a frász,

míg én itt az égben, egy gombáért lehajolva,

mennydörögve küldöm őket a pokolba.

Üdvözlőlap

Kárpáti Kamilnak

Emlékszel még, Kamil, az eldugott klubra?

Én éppen mindenhonnan ki voltam rugva,

vagyis lógtam a világban, minden testrészem külön

mozgott, mint a fabábnak, akkor csíptél fülön.

„Itt fűtenek – mondtad nyájasan – jó meleg

van, és szervusz, mivel én vagyok az öregebb!”

Haj, ifjúság, haj fogcsikorgató romantika!

Most eszembe jutottál, verseidet olvasgatva,

ó-ízű soraid közül kéklő nagymama-szemed,

mit nem tört meg börtön, mellőzés, rettenet.

A fák a hajnalt

A fák a hajnalt kézről-kézre adogatják.

Lándzsát markol a villakerítés. Talán a Dunáról,

talán egy kinthagyott kertiszékből fűzfaillatú

szél iramlik, torpan, sompolyog, mint a szegények.

Legalább

Mi az, amit még nem álmodtunk papírra?

Szélbe szórva, mint a hóesés, a sok írka-fírka.

Viduljunk rajta. Legalább ennyiben legyen hasonló

a sorsunk, horizontról biztos kézzel lelőtt ló!

Helyzetdal

Nézzük például ezt a délelőttöt:

a hegyen, a háztetőn, az elhagyott kertben

a tél csontváza fehérlik, szinte a szemem láttára

süpped, hová is? a bőrünk alá a tavalyi

vacogás, a biciklilánc csattogása, a télikabát-

gallér szamárfüle, mennyi szorongás, mennyi kacat,

világot elöntő ócskapiac, fülledt eposzok

medvebűzös odúi, fűbe törölt ragacsos kardok

nyoma, az elfelejthetetlen s a felfoghatatlan,

a fulladozó átöröklődés, a gének csömöre,

az ezeréves helybenfutás, kormosüveg égbolt,

levegőt, levegőt, üvegszilánkost, hérics

hónalját hűsítőt, rügyek csipáit kitörlőt,

hintázó cinkét fenékbe taszajtót,

mert megfulladunk; hősiesen fütyörészve

készülődök, az ablak szárnyait ráncigálom,

zsebembe gyűröm a kitépett naptárlapot,

mint az egyetlen érvényes igazolványt, mert tavasz van.

Emlékmű a Városmajorban

Itt a kő, én ültem simára,

amíg vártam a diáklányra;

zúg az idő, bennem zizeg, ó,

a sok lenyelt másodpercmutató,

a diáklánynak vastag lett a combja,

kezem immár más szoknyáját bontja,

mi legyen hát a régi szerelemmel,

melyért e követ csiszoltam fenekemmel?

Levél

A felágaskodó hajóorr nyomába

érkeztem meg Visegrádra.

Avarillat surrant szobámba,

ahogy az erkélyajtót kinyitottam,

rákönyököltem a korlátra,

s a zajt, gondot ledobtam.

Talán sóhajtottam. Nevetés csapott meg,

végigcsiklandozta a kertet,

s ingem alatt a hátamat.

Egy nő vetette az ágyamat.

Elvigyorodtam zavaromban,

combom a korláthoz nyomtam.

Csönd lett. Zuhanó csönd, amint

suhant a szoba föl, mint a lift.

Kölnije orromat húzta,

mint a lánc a medvét,

az ellenfényes, átlátszó blúzban

megláttam sötétlő mellét.

És elindultam, mint a Bibliában

a megnyílt Vörös Tengeren át,

torkom száraz, ólomból a lábam,

de a nő is ismerte a Bibliát,

Ádámnál kezdte s ettől Éva

lett, megmutatta magát,

vagyis ledobtuk gyorsan a ruhát,

kényeskedve emelte mellét a

szememig s ágaskodtam tovább,

erős kézzel fogva a derekát,

míg megkönyörült rajtam, elomolva

lábát csípőm köré fonta,

nagyon hasonlítottunk Laokoonra.

Szemünk párás lett, avarillat,

hegyoldalról lezúgó, hűsített.

„Belátnak, nyitva van az ablak!”

– súgta kapkodva s nevetett.

„Belátnak az őzek, farkasok…”

lustán elrévedezett ezen,

mint havon az űzött torkosok,

bolyongott testén a kezem,

mikor lágyan az ágyra dőlött.

Hunyorgó Vénusz volt a köldök,

bizton mutatta az irányt,

s hol a folyó két ágra ömlött,

dáciai forró delta várt,

mit Erdélyből kiérve meglátott a dák,

elhányta fegyverét, egyet kivéve,

s bőszen belévetette magát.

Hallgattam én is a felzúdult vérre,

míg újra felhő jött szemére.

Kezünk-lábunk szanaszét,

mintha nem is volna a miénk,

lestük egymás lélegzetét.

Én azt hittem, itt a boldog vég,

ő hasrafeküdt, lábával harangozott,

de ámult sóhaj váltotta a harangszót,

párnába fúrt fejjel fülelt, nyaka

tövén hajnali erdő harmata.

Az erdőből kiérve ledobta a nyerget,

felült, rámnézett, elmerengett,

majd kapkodva öltözött, kontyolt,

s visszamosolygott az ajtóból.

Feküdtem, mint kit a keresztről levettek,

leterített a véletlenül találkozó testek

áramütés öröme; mit tudnak az impotensek,

a képmutatók erről, a savanyú faszentek?

Paráznaságról kukorékoló kappanok,

a túlvilágról szájaló papok?

S mit a koldustarisznyát csörgetők,

a szüzességben fonnyadozó nők?

Néztem a zárt ajtóra éledve,

szőke volt, nahát, vagy éppen fekete,

s hogy hívták, mi volt a neve?

Töprengtem ámuldozva, majd nevetve.

A Dunáról ősz húzott az ablakon be;

a fehérlő hajóorr majd a télbe fut,

s megpihen, ahogy testem elcsitult.

Műhely-vers utazás közben Macedóniába

„Két hét a tücsök hegedűtokjában” – így akartam

egy verset elkezdeni Macedóniáról, de untam már,

hogy mindenből költészetet csiholjak; émelygés

fogott el, ha a Nyugati pályaudvarnál megláttam

a veszteglő vagonokat: ajánlkozva ugratták fejembe

a távolságot kék színükkel s télen behavazott

tetejükkel – micsoda költők tollára való bárgyúság!

Bár van mondanivalóm az utazásról, a folyócska

két partján felsorakozott emberekről, akik Európa

elfelejtett szegletében csodavárón hallgatták a

franciául, finnül, angolul, oroszul, magyarul, németül

elmondott verseket, amelyekből egy szót sem értettek;

és ha becsületesen belegondolok, ezen meg lehet

rendülni és semmiképpen nem lehet rajta gúnyolódni,

inkább szorongás fog el a tehetetlenségtől, a túl-

terhelt műfajtól; mint mikor a határokkal el-

metszett nyarakon utaztam át, a padon horkoló

bolgár diákkal s tudtam, az eszemmel tudtam,

hogy ez még ugyanaz a nyár, mint tíz kilóméterrel

arrébb, ugyanaz a rozsdaporos szárnycsapás, mint

Magyarországon, és kétségbeesve figyeltem a szívembe

szivárgó idegenséget, a tyúkól törpe tárgyilagosságát,

hogy a padon horkoló: nem velem egykorú férfi, hanem

bolgár, és ez nem ugyanaz a nyár; elfehéredő

dühvel határoztam el, mint annyiszor, hogy nem

engedek a ravaszul és aljasul kigondolt tízparan-

csolatoknak, mert költő vagyok, minden emberrel

azonos, dolgom az elrontott világ tagadásával

kezdődik, kacsintgatások és alkudozások nélkül,

ahogy a bőröm alatt bujkáló elcsapott Isten álmodik;

nagyot lélegezve szálltam ki a belgrádi pályaudvaron,

és minden pénzemet levelezőlapra költöttem,

elszántan, mint egy kamasz, hogy szétküldjem a jóhírt.

Meddő óra

Csinálj verset abból, hogy nem lehet

verset írni; mielőtt ráhánynál a papírra,

fogalmazd meg az emelkedő gyomrot,

a bőrödből kifordító ingert s a tiltakozó

észt, a lecsapott szemafort, a tehénszínű

vagonok ácsorognak a kitérőben zsúfolásig

rakva gyerekkorral – érzékeltesd a

kapkodást a romlandó szállítmány miatt,

a koponyádban széttöredezett tengert,

a mindent megértés csömörét, bár mint

hal a vízben úsztál az Isten nyálában,

jellemezd a gyanútlanságot, az önkivület

szélütését, a hülyék dermesztő biztonságát,

ahogy kutyulják maroknyi naprendszerüket,

karcold az eladó kőtáblákra az ingerültséget,

a szemfényvesztő árverés mögött mutass

a kiszúrtszemű közönségre, ábrázold a

reménytelen menekülést, a felgyűrt szoknyákat,

a reggelre megfagyott lepedőt, a feloldhatatlan

idegenséget, a kiherélt férfi-magányt,

az ösztöneibe visszazuhanó nőt, jelezd

a vallomás határát, a széthulló hangszer

félelmét, túlfeszített idegeidet, havasi

kűrt gerincedben az alvilági üvöltést,

a megsemmisülés léghuzatát, íme,

csinálj verset abból, hogy nem lehet.

Ifjúkori töredék

A maroknyi sereg tündöklő vonulása,

fénycsík vándorlása a falon, a hunyorgó

henteslegények szemdörzsölése közben a

maroknyi sereg, az ellobbant magnézium

fényében a felejthetetlen, majd a rece-

hártyán elmosódó ország, vonuló hátak,

ahogy újra belesimulnak a falba.

Rondó az üres szobáról

Minden út hová torkollik?

Rohanj visszafelé az üres szobákon át.

Zsebedben strandjegy, meccsjegy, mozijegy,

iszonyodva halogatod az üres szobát,

sátorverő szíved elélne bárhol,

ám jég villámlik, ég szakad rád,

kis senkik vágnak gúnyos pofát,

méltatlan porondon méltó röhej –

hazád van, de nincs benne szobád;

jóreggelt, jónapot, de legkivált

jóestét – köszönsz morogva s átcsavargod

az összkomfortos éjszakát,

utcakőszemű macskák figyelik,

mert miénk az utca reggelig,

lábad halhatatlan nyomát.

Iniciálé

Ne légy senki szobra,

medvelánc foglya –

csontos betűre támaszkodva,

pilises barát-kobakra,

nézd könnyed nyelve s vigyorogva,

hogy túlél az abrakadabra.

Sinka lábnyomát fürkészve

Sinka lábnyomát fürkészve a míly

könnyen porosodó úton gyalog az

útszélre szorulva a „félreálltam

letöröltem” dallamára csak addig

sírnivaló míg kijutunk a tolongásból

az autón száguldozó pályatársak hajlékony

mosolyából a reszelt torma illatú

szélből amely a csatadalokból fúj

a gerincsérv-rendet adó zsákolásból

csak addig nehéz azután már azután

a levegőbe faragva fekete véső

testével a himnusz szájával szólnak

a szájbavertek a halhatatlan szegények

Az eldobott újság

Mint valami szárny, igen, mint valaha fehér szárnya a gyalog

elsíető időnek, furcsa módon megható szárny-törmelék, olyan

ez a fal tövébe mosott, elázott újság. S jellemző rám, hogy

szorongva böngészem hullafoltos lapjait s szárnyakról s

eltűnő időről képzelgek a falnak dőlve, én, aki még emlék-

szem a halhatatlanság ízére: a vakító, napsütötte házfalnak

dőlő kamaszra – de most csak magányosabbá tesz ez a

seholsincs napsütés, talán érthető, ha azt mondom, hogy

egymást fogalmazzuk életre: én és az eldobott újság. Könnyedén,

hiszen nincs istenibb csaló, mint a képzelet. „Reggeli

hózápor” – olvasom, és elgyönyörködöm a reggeli hózápor-

ban, holott, kedélytelen eső csöpög, mintha mosogatórongyot

csavarnának és délután van. „Felhívás Chiléért!” – lobog a

két szó, mint zászló és nyele és belepirulok, hogy megint

és újra megtizedeltek, kiheréltek, felakasztottak, börtönbe

vetettek egy kis népet, látom sápadtan a halottakat, az ösz-

szepréselt ajkú élőket, a világból kihazudottakat, a kivégzett

elnököt, s látom a mosolygókat, a csatornából előmászókat,

és hányinger fog el és ökrendezek… Megalázva tovább

lapozok, átfutva a „Béketanácsot”, a „Tömegtüntetéseket”,

a „Nixon-Dobrinyin megbeszélést”, az „Incidens a 101. kiló-

méterkőnélt”, önkivületben olvasom a „Tv-noteszt”, las-

san magamhoz térek, s ácsorgok a bárgyú mondaton:

„A műsor készítői is érezhetik, hogy valami nem stimmel,

mert újabban újításokkal próbálkoznak.” Szinte megkönnyeb-

bülök, mint a fuldokló, „Félmillió személyautó” – henceg

a másik oldal, „A jövő év végétől”. De hol van innen a

jövő év? Hunyorogva nézünk a jövő évbe. Igen, végülis a

legnagyobb csoda, ami velem történhetik, hogy élek, s helyén-

való az „Itt a budapestiek beszélnek” korlátolt, de töretlen

s megtörhetetlen optimizmusa! Mint a verset, mit senki költő

nem mer megírni, olvasom: „Nyolcvankét esztendős egye-

dülálló asszony vagyok. Egészségi állapotom is gyenge. Két-

szer jártam… (itt elázott a betű, de ezek a kihagyások

nem csökkentik a hatást) levő tüdőbeteg-gondozóban. Már az

első alkalommal tisztelték koromat… ron kivül… szítették

el a filmfelvételt… félórás pihenőket iktatott be a fel-

vételek közé. A szünetekben kedvesen elbeszélgetett velem,

érdeklődött életemről. Amikor végeztem, taxiért telefonált…

Eddigi hosszú életemben… de ahogy velem Anna nővér… az

felejthetetlen marad. Köszönöm.” Elmerengek a nyolcvankét

esztendőn, úristen, beomló bánya fülzúgató döbbenése, por-

szem se táncol, egy árva porszem sincs a porrá lett világból;

röntgenképen a tüdő, de hol van a levegő, hol van az első

sírás, hol van az első szó, hol van, hol van? Csak a szél

ingatja a fejét, látom, neki-nekiütve a kiakasztott borbély-

tányérnak, ódon, avitt szél, sokdioptriás versíró szél.

S duzzadó izmokkal kihúz e hangulatból a sportrovat, tagol-

tan, öntelten rikantja a képzavarokat: „Dobogón a súly-

emelés élgárdája”, „Izgalmas hajrában – döntetlen” – így,

így, valahogy talán így kellene, csak semmi nyavalygás,

keményen a világ képébe! De melyik világ képébe? És hol

van a világ? Ami bennem van, vagy ami kivülem? S ami bennem

van, abból is melyik törtrésze a pillanatnak, s a törtrésznek

melyik törtrésze – és így tovább; hiszen néha elevenebben

szól, ami lezárult, a múltból a napsütötte falnak támaszkodó

fiú, aki nem rajtam mereng, az újságot böngésző magányos

figurán; talán az ő világa volt az igazi, az a napsütötte fal.

S a többi, a szárnyat lehorzsoló gyaloglás, egyre lejjebb, mint-

ha a tengerbe… Talán érthető, ha úgy kapaszkodunk egy-

másba, mint a fuldoklók: én és az újság, s ráhasalok a leg-

törékenyebb tutajra, a kinyomtatott dátumra: 1973.

december 14. péntek. S úszunk döcögve, szinkópásan dobbanó szív-

vel: ti-tá-ti, vagyis kissé lemaradva, a tegnapi dátumon,

de vitathatatlanul előre. Zeng a főníciai zsivaj, a legyőz-

hetetlen apróhírdetés: „Állás, adás-vétel, jármű, lakás”. El-

bűvölve habozok a Singer varrógép és az aranyozott fakarnis

között, pénzt csörgetek izgatottan, én, aki még emlékszem

a halhatatlanság ízére, de már nem szégyenkezem a torlódás

miatt. Mivel itt növök, mint a fa, harmincnyolc belélegzett

évem: pirosbetűs öröm, harmincnyolc kilélegzett évem: kese-

rű sóhajtás. Majdnem derűsen lapozok, mi újat lehet még

nekem mondani? És elálló lélegzettel olvasom: „Négy kisgyerek

tragikus halála”. És nem látom a könnytől a szöveget, ázó

arcomat a jövő felé fordítom és nincs erőm elképzelni a négy

üres helyet, a semmibe futó nincs-utat és sírok és nem látlak

a könnyeimtől, szép jövő.

Vázlat a harminckilencedik tavaszról

Milyen nehéz verset írni erről a tavaszról!

Csontig soványodott nő, némi kórházszaggal –

írom, dehát ez nem jó, mesterkélt és túl fanyar,

valami tüdőt tágító látomás kéne, vagy legalább

izgatott, mint a kamasz gumilabda ádámcsutkája,

vagy mint a szimatoló kutyaorr, maszturbáló orrsövény;

fent ködös agy az ég, ez még a téli bambaság,

nem vitás, hogy az én agyam is lehetne, mért

lenne különb? Élünk, meghalunk. Dehát valami mégis

történik velünk, velem, míg ballagok a semmibe.

Talán a villanásnyi szünet, amely megállít: fényfolt

vetül elém a falra, nyújtózik, mint egy meztelen lány,

fülzúgató káprázat, mintha elvágták volna a fékcsikorgást,

villamoscsörömpölést, vagyis a tavasz születése

ebből az ócska, poros, rovarirtó szagú tengerből.

Fűzfahéj íze a számban, herezacskómban hangyaboly,

íme, a pillanat, sejtjeim áldott üzemzavara, szünet

a zuhanásban, s jönnek mosolyomra a kitekert nyakú

madarak, a vízbefojtott macskák, a feltépett szájú

halak, sebzett hátsójukat mutatják a kiherélt

kutyák, sütkéreznek a vakok s a földben a fehér

halottak, bólogatnak a tavaly őszi lomb-Skandináviák,

kisiklott telek korcsolya-betűkkel teleróva: Isten

szemüvegére írt hieroglifák, nagyeres nyár anyaöl melege,

a férfit elbizonytalanító édes hőség, kócos folyó

fölött hajnali pára, kövér szerelemgyerek Nap –

és medve-képemet fordítom feléjük, mormogok, meg

dünnyögök érthetetlen örömömben s fohászkodom:

ó, gyere el jövőre is, tavasz! És találj itt engem is.

A felidézett toronyszoba

Megpróbálom leírni a toronyszobát. Nehézkes

villa léghajó-buborékát, építészeti szörnyszülöttet,

padlás keresztezését függőkerttel – kert is volt,

szemmagasságban függött a hegyoldalon; leginkább

beablakozott medvefejhez hasonlított s lakóját,

illetve a vendégeket tekintve, nem is erőltetett

a hasonlat, volt egy nő, aki mindíg ezt énekelte:

„Ily szobába nem járnak az angyalok, hiába is tárod

ki az ablakot!” Most képzeljük még el az

összekarcolt falakat, a háborús körömnyomokat,

az ülőkád-szerű balkont, mely folyton eldugult

a falevelektől; de hol volt már a háború, sűrített

oxigén sziszegett – én azt hittem, az ifjúság ózonja.

Titkot szimatoltam a bohóckodások mögött, zöldfülű,

a mennyezetre hamuzó sziporkákban, a cinizmus

pezsgő sósavjában, fáradhatatlanul titkot szimatoltam,

alkímiát, a költészet aranycsinálását, az ajtóként

megnyíló áprilisi eget, szívdobogva, mint a kisfiú

gondol a szerelemre s képzelegtem, mint egy költő a sűrű

füstben s láttam fekete, barna, szőke, vörös fejükön a koronát.

Pedig elsötétített ablakú világítótorony volt a szoba.

Fénye a fogcsikorgató kártyázásokhoz kellett, vadul

elnyerték napról-napra egymástól a semmit, azaz

hozomra játszottak, immár hozomra önkivületig.

„Az attitüd…” – mondta R. P. a kártyaszünetben,

s az ammóniák szagú falimosdóba fintorgott, K. I. a

cserépkályhának dőlve kereszteshátú szamarakon merengett,

röptében sírverset csinált A. B.-ról s dörmögve elszavalta:

„Szőrös volt, mint a kecske és a szappant megette!” A. B.

saját halálán zokogva egy marék kitépett mellszőrrel

ajándékozta meg s felmekegett; C. J. a falusi szekrény

tükörajtaja előtt állt komoran: „Hová lettek a nők?”

– kérdezte szorongva és a tükör megmutatta a nőket.

Már egyedül, elvigyorodva, majd könnyeit nyelve

nézte Varjú Marcsát, a maszturbáló költőnőt,

a doktorkát, a pincérnőt, az epekedő vénlányt,

a perverz szüzet, a szerelmes prostituáltat, a leszbikus

hajlamú csokoládégyári lányokat s a többit,

benépesítve a szobát hó-karokkal, tüzelő combokkal,

luftballon-mellekkel, márványeres hasakkal,

kombinékkal, bugyikkal, vakszemüveg-melltartókkal,

lepkeháló illatú harisnyákkal, rúzsos levelekkel;

olthatatlan szomjúsággal fuldokolt az édesvizű

tengerben, de letagadta, ugrált ötletről-ötletre,

szívszorítóan távolodva: „Atahualpa vagyok, a

béka!” – rikkantotta. „Ugyanakkor békászó sas is

vagyok!” s kikereste a lexikonból és felolvasta:

„Békászó sas. (Aquila pomarina). A fekete sasnál

alig valamivel kisebb, úgy, hogy tojója körülbelül

akkora, mint annak a hímje…” – itt a tükör elé

álltak meztelenül, hogy ellenőrizzék a lexikont.

„Színe általában földbarna…” Természetesen!

– jegyezte meg – A nép egyszerű fia vagyok! És

diadalmasan olvasta tovább: „Farkán elmosódott

harántsávozás van. Mint neve is mondja, a békát

se veti meg. Emellett azonban gyíkot, madarat,

apró rágcsálót is fogdos, egérjárásos időben

pedig jóformán csak azzal él. Gyér fészkelő;

teljes védelem alatt áll!” Elkomorult, mint

az ablakra tett elsötétítő papír. „Látod –

mondta. – Teljes védelem alatt állok!” De nem

volt senki a szobában, Isten sem volt a szobában,

légitámadás elfehéredő félelme volt a szobában,

az önmagát felfaló sereg utolsó szájmozdulata volt

a szobában, a kiürült ész, a letörölt emlék volt a szobában,

a bezárult tenger ezeréves csöndje volt a szobában,

konyakban oldott altató angyalszárny-habzása volt a szobában,

a Bonctani Intézet betonkádja volt a szobában.

Jónapot, férfikor

Hát jónapot, férfikor!

Igy köszönök a tükörnek,

dús hajnak még s egyéb szőrnek.

Lássuk, mivel biztatol?

Felhozott a csúcsra, lám,

a kitartó önimádat.

Émelyítő madártávlat

szomorúan nyíl alám.

Itt és ott és ez és az –

körülbelül ennyi történt

velem, ha összesöpörnénk

a képzelgést s az igazt.

Mégis, mennyi fájdalom!

Mégis, mennyi égnek létrát

támasztó nagy öröm sétált

bennem minden hajnalon!

Mert ha üres is az ég,

tudom már, hogyan szövődik

a holtakat őrző földig

életért a szövetség.

S bár: néha, jut sültmalac;

se az ének, se a lárma,

ne legyen a jövő szárnya

keserűség, se a dac.

A jövőt így gondolom:

kezem a kilincset rázza,

s ráírom az ajtófára:

„Itt voltam X. Y.”

Hát így; s ha csiholódom,

mint öngyújtóban a tűzkő

fogyogat, hogyha szikrát lő,

ilyen egyszerű módon.

Negyven év itt a Földön

elég volt, sok volt, vagy kevés?

Nem mérhető a létezés,

tüdőm apad – megtöltöm.

Hiába is lestek rám,

minden percben mást találtok,

seregestől hullok, szállok,

se arcom, se frizurám.

S tükröm, tükröm, mondd meg hát,

ha majd kihull a haj s a fog,

az a más, ugye, nem nyafog,

köszön vídám „jójszakát”!

Felhangolt kedéllyel

Felhangolt kedéllyel kitöltöm ezt a percet,

s nyújtom vigyázva, hogy tán egy jó délelőtt

kifutja belőle, és e kedély-zseblámpa

fókuszába lép a kölyökmacska, előbb

még szobrot ült ott kint, igazi fény előtt,

nőies gerince hullámvonalba dőlt;

s hagyom, hogy ringasson az önkivület lágyan,

számba szél csap, ágon madár torkosodik,

(a szél, számból sóhaj, köszön lopott kalappal)

csőrt csuk a madár is, a hátán kosbor-ing,

nem dalol macskaszájnak, s nem sopánkodik,

fittyet hány a vésznek, kormosistvánkodik;

vagyis egyensúlyoznak józanul, hibátlan

ösztönnel, képzeletemben van némi rontás,

de nem fog rajtuk, nincs közük a megnyult perchez,

boldog cigányok, egyik prím, a másik kontrás,

nem fogja hálójába őket a szorongás,

felhő lóg – fejem fölött idegösszeomlás.

Majd véget ér a perc, látványtól különválik

a látomásféle, és tőlem is külön

a képzelet-termék s a felhangolt kedély; s már

átnéz rajtam a vers, mint gyerek a szülőn,

idegenek közt él s nem foghatom fülön –

s ha nem leszek: nos, e tükörbe költözöm.

Negyven felé

Negyven felé az ember már így dünnyög:

na, öregem, csak húzd ki magad!

Kisiklott telek után bámul,

s tükörben nézi az ősz szálakat.

Még hiúságból, persze, s kardot is ránt,

s követi őrmester-léptekkel

a nők rengő csípőjét, farát.

Még költő, bárha röstellkedik is

a derék, józan férfiak között,

és rágombolja a télikabátot

a szárnyára, a lapockája fölött.

Hümmögve hallgat íly nagy szavakat:

Emberiség, Szerelem, Halál!

Tenyerét előre tartva tapogat,

repül még, hogyne, lábujjhegyre áll.

Szédül is, fulladozó tüdővel

a sokadik cigarettára gyújt,

ajtó rését nézi szívdobogva:

villámlik a magnézium-út.

Lehetne gyújtózsinór is!

Mely nem csak példának világít.

Dehát ez álom, seholsincs sajgás

fut a seholsincs aknákig.

És nem hátra és nem is előre,

a vad képzelgések helyett,

visszatérve bőrébe szépen,

maga elé néz s egy-egy jó napon mereng.

Visszhang az árnyékból

Nem tudok mást, mint eldalolni

saját fájdalmam s örömem…

(S nincs rám szüksége e világnak,

bár végleg elsüllyed velem.)

Berda piros hóember orra

Ha már fuldoklom a költészettől,

a csinált zenéktől, a döglött

festményektől, a tiktakkoló

szobroktól, a savanyút pukkanó

kásahegy-kultúrától – egy újpesti

kocsmából, vagy egy fa mögül

biztatva rándul bölcs fintorra

Berda piros hóember orra.

Egy költő monogramja

Mikor agyam már nyúlfogként őröl,

nézzük, mi hír egy másik költőről?

O! O!

Mi hír a másik, hm, féltekéről?

(Nátha-, láz-, lúdtalp-, s a féltökéről?)

O! O!

Lányával déli harangszót lesve

házat rajzolnak a húslevesbe!

O! O!

Más a nagy lázról és a hazáról,

ő útikönyvet ír Indiáról.

O! O!

Pedig a sorsa kínálna néki

olyan mesét is, mely evidéki.

O! O!

Tán a szemérem? Nem vágy lebegni,

lábára súlyt kér: „Szegénynek lenni!”

O! O!

És elvesztette apját és anyját,

míg megszerezte a monogramját:

O. O.

Vagyis már felnőtt s enni nem kére!

(Ezt mondaná e gagliarda-féle!)

O! O!

Bár együtt nőttünk s lestük is egymást,

s egyazon helyről kaptuk a Nagy Frászt,

(O! O!)

hírt mégis más hoz (bár barát szájé):

K. I. meg R. P., R. Á. meg K. J.

O! O!

Nos, e vers légyen papírrepülő,

melyet két sóhaj az égre fellő:

O! O!

Mongolos ívű arcod

Mongolos ívű arcod – mormolom, majd skandálom:

tá-titi-tátá-táti, tisztára szakmai betegségből, mint

ahogy a légikisasszony a földön is repül s a festő

a levegőbe rajzol; persze, persze, természetesen,

figyelem a pendülő repedést (rímben) a lelkemen,

gúnyosan ásít a papír, gúnyosan visszaásítok, mint

a birsalmasajt, ragad a vers, holott úgy szeretném,

valahogy úgy képzelem: ahogy az Ügetőn felvág a

ló, porsátor-szárnya terül, s a tribün a lélegzetét

visszafojtja, sikerül-e, visszatalál-e a földre?

S mikor új cigarettára gyújtok, talán a füst,

talán a szertartás, megzsongatja a dallamot:

Párizs zeng halkan, mint egy vidéki város,

lányként meghódítottad – dünnyögöm büszkén, pedig

akkor még nem ismertelek, s belefújom a füstöt

a kihült időbe, nyár felel rá, mert a nyarat

minden évszaknál jobban szeretem, vagyis nyár,

a világ legmagányosabb nyara: képzeletemben

süt a nap, moccanatlan állok a medence szélén,

behajlított térddel, beszívom a víz szagát

és nem ugrok. Így teltek el az évek, mélyül

a halálos szakadék álmaim és életem között;

fenn repül a hős kamasz, kiváltja a zálogházból

szárnyát, ruháját, télikabátját, az égbe tart.

Lentről nézem, mintha nem is én volnék, a férfi

hogy is repülhetne; lelőtt szívemben keserűség,

moccanatlan talpam alatt szakadék. Szép

tested ajtó a világba, mongolos ívű arcod

ablak, az édes bozótba nyomott arcom menekülés.

Az ég lógó ajtaja, ősz és egy költő

A hosszúra nyúlt pillanat, behunyt

szemmel én nyújtom, nyár és tél között

a pillanat, melyben a sejtelem,

hogy megszülessék, versbe öltözött,

és fonnyad, elhull és már nyoma sincs,

milyen pazarlás, ami kimaradt,

vagyis a nagyobb rész, mely dől, zuhog,

mivel az ég ajtaja leszakadt,

s kívánom: hulljak, vesszek, nyomom se

legyen, vessek csak annyi árnyat,

ahogy levél közt vizsla sárgállik,

s jobban megnézed: már a bőre szárad,

s elveszni mennyi remek alkalom,

teherautó katona énekel

bennem, majd flörtöl az útcsinálók

üstje: orromban cefreszagú kert;

mondom, vesznék így a nagyobb résszel,

könnyes arccal, vagy megfagyott, kemény

tekintettel, vagy röhögve bátran,

mind jobb, mint a hihetetlen remény,

a szívembe késként beleálló,

gerincből íjat pengő „Nem lehet!”

Nézem, ki mondja? N. L., a költő,

s szívébe húz nyarat, arcára telet.

Legyen hát versem (szívem) hőse ő!

Sorzáró fehér felkiáltójel;

kinyaklott ajtót újra támasztó;

ki a semmiben is tükörre lel.

(Igy tűnődtem s hódoltam nyár és tél

között, míg kapkodtam a szertemászott

pillanatok után; vérzek, mint a

vadak, és ujjongok, mint a vadászok.)

Őszi köd az Ügetőn

Zelk Zoltánnak

Bizony, az ilyen ködben nem lehet jól látni,

csak hunyorgok, meg pislogok, bár ez a haj

ismerős: mint a kötött gyapjúsapka, kicsit hátra

csúszva, fehér is, sőt ezüst, lehetne korona is,

csak ne viselné ilyen félrecsapva, ilyen hetykén,

ilyen nemtörődöm módon, de ez a köd éppen homlokig

ér s úszik rajta e haj, mint a tengeren, igen,

mint hajótörött a nyílt vizen, mint a hajótörött –

de lejjebb, a homlok alatt keserű arc, könnyáztatta

arc, panaszos arc, szemrehányó arc, csak a szeme

villan vídáman és ravaszul és gyermeki fénnyel,

de észrevétlen elvegyül az arcnak ellentmondó szem,

itt ez senkit se érdekel, a ködbe, a ködbe pára-

csecsemőt fújnak a lovak, gőzbabákat és zúzmara-

törpéket s lila, zöld, sárga, kék, piros trikók

virítanak hidegen, mint a művirágok, gyomrában

sajgást érez, kekszért nyul, eldobja, inkább hátat

fordít a pályának, a véres szemű lámpáknak s egy percre

elámul: a tribünön hold bolyong, sáppadozik, a páholyból

letávcsövez, no ez fura, távcsövező hold! felhunyorít

a holdképű barátra, akit szeret, ám az most rá se

hederít, de nincs harag, szorong tovább szorgalmasan,

óriási gyakorlata van benne, nem is figyel oda, mint

az öregedő kötéltáncos, ugyan milyen meredély, ugyan

milyen szakadék íjeszthetné meg, amióta él, kötél

nélkül megy át rajtuk, hiszen költő, kabátja alá

szárnya begyűrve, de most itt ezt se veszi észre

senki, a ködben, a ködben minden álommá válik,

a zsivajt kiszivattyúzza a feszültség, légüres

csönd lesz, a zsebórák, a karórák tiktakkolását is

lehet hallani, már amelyik nincs a zálogházban,

inditógumi sziszeg, mint az elszakadt köldökzsinór,

az utolsó józan hang ez, az utolsó az őszi ködben,

ami ezután jön, már káprázat, halálos hitegetés,

fuldokló ábránd, a futamra az élet van feltéve,

az Ázsiából menekülő ősök, az átvágott ideg a lábban,

hogy ne fájjon, s mindegy, hogy most a kórházi ágyon

fekszik, az ágy ideúszik az őszi ködbe az utolsó nagy

futamra, s mindegy, hogy tavasz van, ilyen érzékcsalódással

itt senki se törődik, szélfútta versek a magasban,

már kikezdhetetlen égben, de most ide se látszik az

ég, a ködben, a ködben a másodpercek dobognak,

a falon túl a halottak fülelik a vad szívverést,

csupa nagy halott, de itt most ez sem érdekes,

mert megtisztulva a vacogásban és megmártva az

őszi ködben utólérte a pillanatot és nem lemaradva,

s nem előrefutva: boldogan száguld vele, egy-ütemben

a Föld ritmusával, szédítő körben, de már minden

szervét az egyetlen időhöz igazítva – fölényesen

ácsorog, fölkel az ágyról, vagy verset ír a fehér

mennyezetre, mint ózont lélegzi be az őszi ködöt,

sütkérezik is kicsit, gallért nyit s szép lassan

a kasszához ballag, őt igazolta a befutási sorrend.

Kondor Béla és a halál

Először egy nyakrándító félrenézéskor,

vagy mikor felsiklott a pillantása egy lány-

gerincen, vagy a villanydrót szigetelése közben,

vagy mikor borotválkozott, sziszegve kerülgetve a

kamaszkori pattanásokat, vagy a negyvenedik fekvő-

támaszból ágaskodva, mintha nőből – először

talán akkor látta meg s vigyorogva átnézett

rajta, mint a teniszütőn, de háta már, mint a

korcsolyapálya, de gyomra már, mint az elgázolt

kutya, de szíve már, mint a kivágott biztosíték,

s tudta már, amit tud a férfi, mert férfi volt,

búcsút se intett a gyerekkor foszforos ablakára,

vállat se rándított az elsötétített Pestlőrincre,

hátra se nézett a pezsgőpalack-durranású Hajógyárra,

a diplomáját nyújtotta a halálnak, a Szépművészeti

pincéjében töltött órákat nyújtotta a halálnak,

rézkarcot, akvarellt, monotipiát, olajképet nyújtott

a halálnak, Munkácsy-díjat, biennálé-díjat nyújtott

a halálnak, csalók, seggnyalók, hóhér-inasok röhögését

nyújtotta a halálnak, repülőgép-modellt, a muzikális

isten pecegtetőjét nyújtotta a halálnak, Mannlicher-

kattogású fényképezőgépet nyújtott a halálnak,

felzokogó verseskönyvet nyújtott a halálnak, kancsalító

konyakosüveget nyújtott a halálnak, női nemiszerveket

nyújtott a halálnak, saját nemiszervét nyújtotta a

halálnak, a kihagyott szívdobbanásokat nyújtotta a

halálnak, föld alá lőtt szemgolyóit nyújtotta a halálnak.

Egy verseskönyv visszatükrözése

(Vas István: Önarckép a hetvenes évekből)

Nincs közelíthetetlenebb messzeség, és mégis…

Ha az elején kezdem, akkor sem lesz ésszerűbb.

Nem történet, nincsenek benne fordulatok,

viszonylatnak is egyoldalú, sok benne a képzelgés.

S kérdés: lehet-e önarcképből önarcképet csinálni?

Mint mikor az ember egy fénykép előtt fintorog –

bár zene is szól, bokázó anapesztusok:

„Pedig most közelíti a hold-komp.” Könnyű ezüst,

foncsor is lehetne levegő-évek mögé: lássunk.

Én vissza húsz évre: a kölyköt, ő vissza húszra: a férfit.

S ezt is csak én képzelem, egy naprendszerrel lemaradva,

s önkényesen, mint minden teremtésben: vagyok a Nap,

s míg feszengek a kávéház bársonypamlagán, lopva

látom piruló képemet a tükörben, mellette a hold-

kráter arcot, futó konstelláció, törvényét, persze,

hogy is érthetném, még azt se, ami rám vonatkozik.

Vélt és gyanútlan szabadságom! Csatakos irhájú

kóborlások! Hát igen, édes volt a levegő s érzékelhető

a halhatatlanság, szárny se kellett, röptetett

az isteni könnyelműség. Valami ilyesmi tekintettel

nézhettem K. Bandi bácsira, a Galopp-pályán, mert

elkomorult s kurtán csak ennyit kérdezett:

„Hogy tetszik?” s a folyóiratra bökött, amit olvastam.

Ez már a zuhanás idején volt mégis, a kamaszkor végén,

csontvázam statikájának felfedezésekor, hogy remekmű,

de járni kell vele. „Nagyon tetszik” – mondtam fölényesen.

„Kevés” – felelte s örökre eltünt a nyári forgatagban.

„Dehát azt mondtam, hogy nagyon!” – kiáltottam utána,

de a nyár is eltünt, a zöld gyep, a lovak, tél jött,

térdre buktató, arcomra hideg tűvel firkálgató, s az

„Ötven felé”, a vers, pedig másról szól, visszaidézi kölyök-

koromat. A távolság ma sem kisebb, de ma már életem határa;

erőm fogyta, de emléke is e feszültség; törvénye mozgásom

is magyarázza, vonzásából már nincs módom kitérni,

s már így képzelem: viszem magammal őt is, habár

egyszerűen csak előttem jár, húsz évnyire vándorló láthatár,

mégis szorongva olvasom a kilóméterkő-betűket, a fekete

jelzőkarókat, az elszenesedett hieroglifákat: bennük az üzenet,

lehelj rá, felizzik, ne tévesszen meg a csupaszsága.

És szédülve forgatom a fejem az átfordult ég után, mert más

eget lehet már onnan látni, más szögben hull a fény,

mást jelentenek a szavak, ez a már nem az én képzeletemben

ragyogó égboltozat készül a véglegességre, mit számít

a kultúra meddősége, mit az aprólékosan leírt,

elvesztett csaták, mit a repülni nem akarás, mit a

lefokozások éve, mit e fordított hencegés, hogy a

halálra keresett mégis élve baktat az út végére;

s mert a Semmibe nem tesz szárnycsapást s minden

elmetorna kevés volna, ha a tribünön nem a halál

guggolna, s mert magának nem csinál már lázat:

a megfogalmazáshoz mi vagyunk a magyarázat,

külön-külön s így én is, mert mit számít már a költészet,

ha órasúlyként, kivül is, belül is, egyenlő már az élet,

vagyis ha felfogtuk, ami történt, mondhatjuk: „Itt voltam.”

S elfér a fény is, meg az éj is a győztes mosolyban.

Legalább egy percig

Legalább egy percig szégyelljük magunkat

Szabó Istvánért, elsősorban azok, akik

mindíg másnak adták a lakást, a pénzt,

a megbízatást, a bizodalmat és a levegőt,

és a mosolyt és a vállveregetést és az

életörömet, s ebben az országban nyájas

gazdát s mecénás urat játszottak, most

már kiderült, hogy kinek a bőrére; s végül

mi, a barátai, legalább egy percig szégyelljük

magunkat, hogy elengedtük a kezét s később

se kaptunk utána, s nem feleztük meg a

nyomort, a dühöt, a magányt, a megaláztatást,

hogy elviselhető legyen – szálljon ránk tehát

az eldobott teher, legyen örökségünk, amíg élünk.

És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak?

És mi történt a többiekkel,

akik lent maradtak? Élnek-e,

halnak-e? És hogyan élnek és hogyan

halnak? Nevelnek-e kölyköt repülésre,

vagy menekülésre? Néznek-e utána

reménykedve, vagy komoran? Az összehúzott

szemekben lobog-e még István király

palástja? Fújnak-e ködöt, gyúrnak-e alá

csillagot? Én álmaimat szülöm, mely lesz

még az álmuk? És ők? Ugyanazt álmodjuk-e?

Ők adják-e még az áramot, amitől

a költő világít? Mint szál dróton a villanykörte?

És mit szólnak e szorongó és illetlen

kérdésekhez? És ki kérdezi? S az utolsó

kérdés: én hol vagyok, ha se lent, se fent?

Nos, mint az ejtőernyősök?

(Ad notam: Juhász Ferenc
Óda a repüléshez)

Vörösmarty bajuszából egy szál,

Szabó Lőrinc óra-nagy arca,

Csokonai: a zenéből nagy holdas

ablakok metsződnek ki, Ady szeme:

a ködös október kirakja ágyneműit

a napra, Petőfi s Arany kései

beszélgetése: tagoló szájmozgás

a föld felé – ébren is álmodom,

s hogy ébren is álmodom : József

Attila örökké virrasztó elméje:

szétporlott csillag ittmaradt fénye,

szökik, szökik, szökjön, aki tud,

ha másképp nem lehet, fölfelé,

elvéknyuló testtel, menetközben

növesztve szárnyat, fejbúbbal

megütve a gravitációs határt,

– idáig képzelgek mindíg, s még

ringatózom pár boldog pillanatig

a holttérben, az életveszélyes magasban,

a rettenetes zuhanás előtt, s utána

vígasztalásul motyogom, hogy

lesz ernyő, vagy hogy puhább lesz

az anyaföld, vagy csoda történik,

s hirtelen lesz külön erre egy Isten.

A költészet

A maradék tisztesség, amit még

nem játszottunk el félelemből, vagy

renyheségből; vagy amit nem játszottak

el helyettünk költő-császárok, vagy csak

örmesterek; s amit lopva viszünk, már-

már értelmetlenül – talán jó lesz küszöbnek.